A bejegyzés előzménye: augusztus 9-én volt Fricsay Ferenc születésének az évfordulója. A YouTube mellett más forrásokban is keresgéltem, ekkor akadtam rá az http://okovacs.hu/ oldalra, pontosabban a Fricsay Ferenc emlékezete linkre. Felvettem a kapcsolatot Ókovács Szilveszterrel, az oldal gazdájával, aki elküldte a Heti Válaszban 2005-ben megjelent írását kicsit átdolgozva: Fricsay Ferenc regényes emlékezete - Az elfelejtett karmester címmel. Fogadjátok sok szeretettel az újabb vendégposztot!

97 esztendeje, hogy 1914. augusztus 9-én egy budai kórházban megszületett a világ egyik legtehetségesebb, legsikeresebb – s egyben hazája, nemzete által a legnagyobb mértékben elfelejtett – zeneművésze, Fricsay Ferenc. Ma is élhetne, nagyapámmal szinte napra pontosan egyidősek; dinamizmusát ismerve tiszteletre méltó doyenként tán még vezényelhetne is, csakhát… A világhíres, de éppen szülőföldjén, szeretett Magyarországán nem ismert karmesteróriásnak próbál megkésett emléket állítani az alábbi írás. (1. kép: A régi barát, Fischer-Dieskau festménye Fricsayról)

1962 nyarának végén – tehát a hidegháború csúcsán, alig egy évvel a berlini betonfal felhúzását követően – Otto Strasser bécsi zenekari titkár Svájcba utazott. Egész nap hajtotta az autót, mert felkutatni indult egy Ermatingen nevű kis falut, ahol műtétsorozat után lábadozó muzsikus várt rá. Illetve a csontig fogyott, de bizakodó beteg csak azt tudta, hogy Strasser bejelentkezett hozzá, útjának pontos céljával nem lehetett tisztában. Amikor az osztrák vendég végre betoppant, szinte rögtön kiültek az őszülő Alpok és a tengerszem-tiszta Bodeni-tó panorámáját kínáló teraszra, s elhangzottak a kilométerek százain átcipelt szavak: „zenekarunk Önt hívja Herr Mitropoulos utódjául. Szeretnénk, ha következő évtől Ön lenne a Bécsi Filharmonikus Zenekar állandó, vezető karmestere!”

Fricsay Ferenc, a súlyos májbetegségéből éppen gyógyuló magyar világsztár nem lepődött meg, csak sóhajtott, s hátradőlt. 1961-ben, éppen tavaly még körutat tett saját berlini zenekarával Európa nagy koncerttermeiben, Menuhin és Anda Géza voltak szólistái. (2. kép: Fricsay Menuhin térdére csap) Ez a Strasser épp a bécsi Konzerthausban tapsolt műsoruknak. Még azon a nyáron láthatta operakarmesterként is Fricsayt, ahogy betanítja és vezényli estéken át a salzburgi reflektorfényben Mozart különös és különösen nehéz Idomeneóját. Azt az operát, amelyben az érett szerző kivételes szerepet szán a kórusnak, karcsú és koloratúrára kész szólóhangokat kíván, ugyanakkor erőteljes, csaknem naturalista viharképek váltakoznak benne a legfinomabb lírával. Fricsay szokásos próbatechnikájával, tehát természetesen, zavartalanul és mégis feszített tempóban, épp a figyelem követési határán egyensúlyozva kommunikált a világ már akkor is első zenekarával és a bécsi Staatsoper kitűnő énekkarával. Lorengar, Haefliger, Grümmer, a kor Mozart-sztárjai csüngtek instrukcióin vagy szeppentek türelmetlen indulatain, és a salzburgi zajos siker eredményeként az addig jócskán alulértékelt zenedráma öt nagynak nevezett Mozart-operatestvére mellé emeltetett. Két hónappal később karmesteri rangjához illőn, természetesen ugyanő dirigálta a vadonatúj berlini Deutsche Oper nyitóelőadását: régi barátjával, Fischer-Dieskauval címszerepben a Don Giovanni került színre, és a német televízió első operaközvetítését igazította a szuperprodukcióhoz. A siker ezúttal is átütő, démoni előadás született. Csakhogy még egypár nap, és újra támad a már kétszer is leküzdöttnek hitt baj, kórházba, majd műtőasztalra kerül a világ akkor von Karajan után második legnagyobb reputációjú karmestere. (3. kép: Fischer-Dieskau és Fricsay, Don Giovanni jelmezes próba, 1961)

A fentiek ismeretében érthető, hogy Fricsay Ferenc nem lepődött meg túlságosan a hívó szót hallva. A sokszor tapodott karmesteri pulpitusok, rangos színpadok helyett ott, háza pazar teraszán, de pokrócba csavartan, negyvenhét évesen, máris összetört öregemberként, ötvenkilósan ért fel pályája csúcsára.

Budapest – születés, felkészülés

Fricsay Richárd cs. és kir. katonakarmester elsőszülött fia, Ferenc 1914. augusztus 9-én, vasárnap déli 12-kor születik Budapesten – abban az órában hirdetik ki a Monarchia általános mozgósítását. Gyermekkora már sokkal szerencsésebben alakul, hiszen apja-felfedezte kimagasló zenei tehetsége több hangszeren hivatott kibontakozni. Hatéves korától zongorázik a Zeneakadémián, majd beiratják hegedülni is, tizenegy évesen már tűrhetően bánik a klarinéttal, aztán apja a régi divatú ventiles harsonát adja kezébe, végül megtanul ütőhangszereken is játszani. Mintha a karnagy apa Leopold Mozart íratlan módszertanát követné: 14 évesen máris zeneszerzésre adná Ferenc fiát. A Zeneakadémia (ekkor Hubay, Dohnányi, Kodály, Bartók és Weiner munkahelye!) kivételt tesz, amikor falai közé engedi a kiskamaszt. (4. kép: Fricsay apjával)

Ferenc két év múlva apja katonaszimfonikusainak rádióbeli élő hangversenyén, számára is váratlanul debütál mint karmester – mert bizony, elkésik az a szigorú atya. Schäffer ebből tán színdarabot írna, és szándékosan topogtatná benne id. Fricsay Richárdot a 6-os stúdió zsilipajtajának külső felén, pedig az eset valóban véletlen. A tizenhat éves, eleddig csak diákzenekari szólampróbákat tartott fiú éppen egy Tannhäuser-részlettel kezd, hiszen a helyzet megmentésére kérte a koncertmester. A bemondó is előremenekült: egyszerűen „Fricsay karnagy urat” konferált adásba, abból baj nem lehet. Azonban nem sokkal a fanfárok után belép a stúdióba Fricsay-papa, és földbe gyökerezik a lába. Nem, nem könnyek gördülnek az arcán, amint ösztönösen vezénylő fiát látja, ezt a képet felejtsük el. Mérges. Kimondhatatlanul dühös mindenkire, amiért évtizedek munkájával felépített együttesének renoméját élő adásban bízták teljesen tapasztalatlan fiára, márpedig az nem gyerekjáték. A második számnál már elragadja a pálcát. Csak otthon szögez le annyit: „Különben nem is csináltad olyan rosszul.”

Fricsay Ferenc korkedvezményes növendék 19 évesen saját nyitányával és Mesterdalnok-keresztmetszettel diplomázik a Zeneakadémia hangversenytermében. Másnap Tóth Aladár hivatja, de ez az egyszerre érettségizett és többdiplomássá lett fiatalember pimasz módon vezényelni akar, nem fogadja el az operaházi dirigens-ranglétra segédkarmesteri alsó fokát. Olyannyira nem, hogy inkább Szegedre távozik, és ott katonakarmesternek áll. Ötvenhárom pályázóból a városi filharmónia karnagyává is megválasztják, sőt, hamarosan vezényelni kezd a Városi Színházban is. Ezen kívül kamarazenekart vezet, komponál, egyházzenei esteket szervez. (Ekkora álláshalmozás csak egy FF monogrammú ellenállhatatlan magyar karmesterre lesz jellemző jó másfél évtized múltán – Berlinben…)

Ranglétra helyett trambulin

Fricsay százados évtizednyi szívós harccal nívós szimfonikus együttessé neveli a szegedi katonazenekart. Bérleteseik számát megtízszerezi, sikerrel ad elő Beethoven-szimfónia-ciklusokat is. Siheder-diákkorának karzatról csodált sztárjai sorra fogadják el meghívását a világ végére. Mengelberg, Dobrowen, Kodály, Bartók, Thibaud, Cortot, Szigeti adja egymásnak a Tisza-parti kilincset. A háború alatt Fricsay és honvédzenekara kötelességszerűen játszik, a német megszállás napján azonban leteszi a pálcát. Tizenegy szegedi esztendő után Budapesten kényszerül bujdosni: mint horthysta tiszt (katonazenész…) könnyen Szibériában végezhetné. Ám a szabad február első hangversenyét hozza az áhított Ybl-palotában, szinte még az ostromzajok közepette, áprilisban pedig már első Traviátáját dirigálhatja az Operaházban. Harmincéves ekkor. Somogyi Lászlóval együtt megszervezi a Fővárosi Zenekart (az egykori ÁHZ, mai nevén Nemzeti Filharmonikus Zenekar elődjét), és bécsi meghívásra Dvorák „Új világ”-ját és Bartók Hegedűversenyét játszák. Egy Carmen-előadás ugyanott, a Volksoperben, és a nemrég még menthetetlenül provinciálisnak látszó Fricsay Ferenc díszkardos katonakarmester a dzsinnektől kérni szokott három karnagykívánság egyikét, a salzburgi fesztivál-meghívást kapja jutalmul. No, egyelőre csak Otto Klemperer asszisztensének szerződtetik, de a feladat világraszóló: ősbemutatni von Einem operáját, a „Danton halálát”. Világsztárok és természetesen a bécsi filharmonikusok mind az ismeretlen magyar ifjú irányításával tanulják a modern, elsőre kibogarászhatatlannak tűnő partitúrát.

Ha eszébe jutott egyáltalán Fricsay Ferencnek ez az első találkozás, amikor Strasser primárius és igen tisztelt császárvárosi kollégái elé lépett, lehet, elmosolyodott ott, a bodeni teraszon. Asszisztensséget vállalt akkor, de egy előadás vezénylését – jó érzékkel – már előre kikötötte. A bemutató napja közeledett, Klemperer pedig egyre betegebbnek tűnt, csak ült és merengett, mint most ő, itt a tóparton…

A salzburgi csillagóra

Nagy bajban voltak a fesztivál urai, amikor Otto Klemperer néhány nappal a világpremier előtt végképp lemondta az előadássorozatot. „–De hisz itt van nekünk a mi Herr Fricsaynk!” – szólt az egyik főkurátor. És az ismeretlen Fricsay Ferenc világraszóló sikerrel mutatta be Gottfried von Einem operáját! Még akkor este megállapodás születik két további salzburgi évad modern premierjeiről. A Danton-előadás felvétele manapság kalózkiadásban újra kapható, és jelzi, hogy 1947. augusztus 6-a, a patinás fesztivál megnyitása kortárs operaprodukciók felé fontos nap a zenetörténetben. Másnap Elsa Schiller, a Deutsche Grammophon lemeztársaság vezetője felkeresi a debütáns muzsikust, tárgyalnak, és egy év múlva megszületik a kizárólagos szerződés: Fricsay fogja lemezre dirigálni a kiadó alaprepertoárját! Harmadnap Heinz Tietjen, a berlini Városi Opera nagyhatalmú intendánsa kopogtat, és felajánlja a főzeneigazgatói állást. Negyednap – mint a mesében – az ugyancsak berlini RIAS (az amerikai megszállási szektor rádiója, később Nyugat-Berlin közszolgálati adója) vezetői bízzák meg egy új szimfonikus zenekar megalakításával és zeneigazgatásával. Ezt is vállalja. (Lám, már megint egymásnak adják a kilincset a gyorsan kopaszodó, de még mindig csak krisztusi korú magyar karmester körül.)

Berobbanva a zenei világ köztudatába, s tarsolyában az öt, akár egyenként is fényes jövőt biztosító ajánlattal tért haza, Trubadúrt, Rigolettót vezényelt, majd 1948 tavaszán bemutatta a ki tudja, miért száz éve nálunk el nem énekelt Lammermoori Luciát. Gyurkovics Mária tündöklése, Fricsay több hónapos kemény próbákkal tető alá hozott produkciója máig él a szerencsések és hosszú életűek emlékezetében. Eljött a nyár, Salzburgban Frank Martin világpremierje, a La vin herbé várta, majd a többdimenziós Berlin… – és ettől a pillanattól egyszerűen elkapkodták Fricsay Ferencet. Hihetetlen munkabírásával vitte tovább a két éve alapított – bécsi mintára, csak férfimuzsikusokból álló – a RIAS Zenekart, lemezre dirigálta a Csajkovszkij-Hatodikat Furtwängler berlini filharmonikusainak élén, operapremieren vezényelte a Don Carlost berlini színházában. Utóbbi előadásban debütált a nem egészen 23 éves újonc bariton, Dietrich Fischer-Dieskau: nagy barátság, gyümölcsöző művészi együttműködés alakul ki kettejük között. És beindult a nagy nemzetközi mókuskerék!

1954-ben meghalt a karmesterek ritka fejedelme, Wilhelm Furtwängler, és Herbert von Karajan vette át helyét. Fricsayval ketten meghatározó személyiségei lettek annak a csonka évtizednek – ugyanabból a városból. Sőt, Fricsayt várja Amerika, ahol rövid időre a houstoni szimfonikusok vezetését is elvállalja, hogy aztán a menedzsment és a sznob támogatók értetlenségét látva Münchenbe meneküljön haza. Ott a bajor állami opera főzeneigazgatója lesz, legendás Otellójának, Hovanscsinájának emlékét máig őrzik, és Figaró-előadásával nyílik meg újra a bajor főváros rokokó stílben épült Cuivellies Színháza.

Requiem

1958-tól kezdődnek a betegség-szabdalta periódusok, ám ő fel-felgyógyulva mindig teljes elánnal veti magát a zenébe. Kortársak szerint elmélyíti, átszellemültté teszi vezénylését a halálközeli állapot. Utolsó korszakában jobbára pálca nélkül, még kifejezőbb kézmozdulatokkal irányítja együtteseit. Működik mint főzeneigazgató operakarmester, zenekari vezető, vendégdirigens, és folyamatosan rögzíti bakelitlemezek tucatjain életművét. Kétszer veszi fel a Kékszakállút, bemutatja németül a Psalmust és a Cantata Profanát, Bartóktól és Kodálytól gyakorlatilag mindent katalóguscímkévé tesz és repertoáron is tart.Úgy rögzíti a bartóki zongoraversenyeket Anda Géza szólóival, hogy a felvételekre ma is etalonként tekintenek, de Mozart négy operája éppúgy kifogástalan stílusban, korát megelőzően már-már historikus játékmóddal és olaszsággal, a Fidelio pedig magas hőfokú Beethoven-tolmácsolással kerül ki pálcája alól. (5. kép: Fricsay és Anda Géza felvétel közben)

Rákbetegsége, kilenc műtét-stációval nehezített keresztútja idején írja kis kötetét Mozartról és Bartókról címmel, és e témaválasztással akarva-akaratlan definiálta is saját, legfontosabb kötelékeit, amelyek a muzsikához fűzték.

Borongós mondattal dedikál még egyet a hazafelé készülődő derék Strasser úrnak is: „Vagy átköltözöm abba a házba, amit odafent akarok építeni, szemközt, a hegyoldalban, vagy mellé költöztetnek, a temetőbe.”

Fél évvel később oda temették.

Eddig az írás, végül egyetlen zenei részlet, az a bizonyos 1961-es Don Giovanni nyitány:

Ha tetszett a bejegyzés, kérlek, hogy támogasd szavazatoddal a Minden klasszikusok oldalt a Goldenblog 2011 versenyen Kult - szórakozás kategóriában. Szakértő blog kategóriában partner oldalunk az Ukulele blog - uksi.blog.hu. Mindkét szavazatot az alábbi linken adhatod le: http://goldenblog.hu/szavazas.aspx.