Freddie Mercury és John Lennon után egy újabb rocklegenda, igaz, Keith Richards él - ma 67 éves. Ez így leírva az igazán döbbenetes, hiszen Ő maga az orvostudomány cáfolata.

Én őt szeretem legjobban a Rolling Stones-ból: ez nem könnyű választás egyébként, hiszen a rezzenéstelen arccal doboló Charlie Watts-ért, vagy a szintén leharcolt Ronnie Wood-ért is nagyon lehet rajongani, ráadásnak meg ott van Mick Jagger... Azt hiszem, hogy ezzel a preferenciával nem vagyok egyedül: a 2007-es budapesti koncerten egy szál gitárral előadott You got the silver után - remélem, hogy jól emlékszem a számra - a szinte szimpátiatüntetéssé fokozódó tapsvihar közepette elmosolyodott - úgy, ahogyan csak Ő tud -, és ezt mondta: "I love you, too..."

Ezen a videón nem egyedül adja elő, mint Budapesten, de talán ezt senki nem bánja:

A koncert után még egy személyes élmény Vele kapcsolatban. A kislányom kétszer volt nyugtalan az Anyukája hasában: egyszer Szilveszterkor a petárdáktól, egyszer pedig amikor a kocsiban a Talk is cheap című albumot szerettem volna hallgatni - az első szám után ki kellett venni a CD-t...

Egy dal a Bridges to Babylon albumról. Igazi Richards-féle előadás, nagyszerű és kicsit (?) áthallásos szöveggel:

Ez meg a Bigger Bang lemezről: erről írta az Index, hogy se hangja nincsen, se gitározni nem tud, a szöveg semmire nem jó, de mégis nagyon jó ez a dal. Ezzel egyszerűen nem lehet vitatkozni:

Ha korábban többször azt írtam Friedrich Guldáról, hogy egyszerre ördögi és angyali, ez fokozottan igaz Keith Richards-ra: vajon miről beszélgetnek Ronnie Wooddal 1:13-nál? Keith mosolyának és színpadi mozgásának intézménye a legmagasabb közjogi méltóság: senki nem tud így bevonulni és így kirúgni oldalra (0:36)...

Egyébként meg lehet, hogy ez az egész Keith-rajongás talán csak arról szól, hogy az ember úgy tud barátkozni a sötét oldallal, úgy tud alámerülni és beengedni egészen sötét és vad gondolatokat, hogy aztán azokat nem kell meggyónnia...