Sétálni mentem vasárnap hajnalban És mint az előző nap sokféle érzése Úgy vágytam az egyedüllétre És úgy vágytam arra is, hogy felhívj, és hogy velem légy
Együtt sétáltunk aztán a vászolyi erdőben A fák márciusi lombkoronája mint megannyi magasra nyitott esernyő Mohón ölelték magukhoz az esőcseppeket
Isten szeméből a reggeli meghatottság könnycseppjei ránk is hullottak A erdő és az eső friss reggeli szaga, az esőcseppek koppanása az ismerős szagú kabátokon Maga volt a némán elúszó boldogság
***
A séta emlékéhez először ezt a zongoradarabot találtam:
Május 18-án ünnepelte 15. születésnapját a blog. Az alábbi cikk a Mindennapi Pszichológia magazin 2025/1. lapszámában jelent meg, aztán május közepén felkerült a Mipszi.hu weboldalra, most kiteszem ide is.
***
Elöljáróban fontos elmondanom, hogy pár alkalom gitár-, majd szintén pár alkalom zongoraórát leszámítva nem tanultam zenét. A módszeres és tudatos zenehallgatás a húszas éveim elején, 1995 körül lett az életem része, majd 2010-ben elindítottam a Mindennapi klasszikusok blogot és a hozzátartozó Facebook-oldalt: ez utóbbi sajnos 2024 szeptemberében számítógépes vírustámadás áldozata lett.
Nagy örömmel vállaltam el az Intimitás lapszámhoz kapcsolódó cikket, ugyanis ez nekem is lehetőséget ad a visszatekintésre: vajon mit adott ez a harminc év, melyek voltak ennek az időszaknak a legszebb, legintimebb pillanatai, és úgy egyáltalán: mit jelent egy laikus, de lelkes zenehallgatónak az intimitás a zenében? Örömmel veszem, ha az olvasó megtisztel figyelmével, és velem tart ezen az összegző úton!
Zeneszerzőkből és művekből felépülő mesevilág
Az egyik legszebb és legmaradandóbb, az egész időszakot meghatározó és átölelő élmény, ahogyan az elmúlt években a szerzőkből és a művekből felépült egy zárt és meghitt mesevilág, ahová a hangulattól és az adott élethelyzettől függően mindig jó volt megtérni.
Ha nagy múltú kisvárosi gimnáziumnak képzelem el a zenehallgatásom univerzumát, akkor Bach a bölcs igazgató, aki az egész intézményt összetartja, Bartók a szigorú, a tudományok és az igazság iránt végletekig elkötelezett és erkölcsös természettudós, a növendékeknek pedig Haydn tanít be kórusműveket nagy empátiával, sok humorral és szeretettel.
A diákok között Chopin az érzékeny lelkű költő, Debussy pasztellszínekkel fest nagy tehetséggel, Schumann pedig zongoristának és zeneszerzőnek készül.
A konyháról kikerülő sós, keserű és fanyar ízekhez Prokofjev és Sosztakovics kertjéből érkeznek az alapanyagok, a jószívű szakácsnő pedig mindig Rachmaninov sűrű és nehéz édességeivel jár a diákok kedvében.
A gimnázium kertje Beethoven és Dvořák zöld színeiben pompázik, de amíg Beethoven levelei kirobbanóan frissek és vitálisak, addig Dvořák színeit átjárja valamiféle mohás és sötétebb tónusú mélabú. A nyári esők után megmaradó vízillat és a természet megkönnyebbülése Scarlatti, a szeptemberi valószerűtlenül meleg napok és tört aranyszínű ragyogás Schubert, Brahms hozza az avarillatú őszt és a melankóliát október közepén, majd az adventi időszak Mozart angyalhangjával köszönt be.
Felépült tehát egy biztonságot adó belső világ, amelyről nem túlzás azt állítani, hogy a munka és a hétköznapok kötelességei mellett magát az intimitást jelentette és jelenti mind a mai napig.
Salieri szavai, Isten hangja és a hétköznapok plebejus és puritán istene
Nagyon érdekes ugyanakkor megfigyelnem, hogy ennek az intim univerzumnak a legszebb és a primus inter pares intim pillanatai mindig akkor érnek, amikor nem készülök, amikor nem számítok rájuk.
Maradva Mozart angyalhangjánál, 2025-ben az év első napján újra megnéztük az Amadeus című filmet: előre készültem a kis g-moll szimfónia első tételére, a Figaro házasságának híres jeleneteire, ugyanakkor teljesen kiment a fejemből az a rész, amikor Salieri Mozart Gran Partitájának harmadik tételét idézi fel. Annyira megérintő volt újra látni a jelenetet, hogy többször megállítva a filmet kiírtam a blogra Salieri szavait:
„A kotta szerint apró semmiség. Egyszerűen indul, szinte komikusan. Szimpla lüktetés: fagott és basszusklarinét – akár egy ócska zenedoboz. És akkor hirtelen odafönt megszólal egy oboa… Egyetlen hang hosszan kitartva… majd a klarinét veszi át a dallamot. És szívfájdítóan gyönyörű frázissá édesíti… Ez nem cirkuszi mutatvány volt; muzsika… melyhez foghatót nem hallottam még… A hangokból vágy sugárzott, csillapíthatatlan, sóvárgó vágyakozás. Úgy éreztem, Isten hangját hallom. (…) De mért? Mért, hogy e hang egy mocskos szájú gyermekbe költözött? Ugyan már, ez dőreség… Az a pár hang a véletlen műve volt csupán, csakis az lehetett. Bár az lett volna…”
Az újévi filmnézés óta sokszor nekifutottam a Gran Partitának, de egyszer sem adott akkora élményt, mint a filmben a váratlanul felbukkanó jelenet; az alig másfél perc sokkal közelebb hozta hozzám Mozartot, mint korábban sok lemez, koncert vagy könyv.
Évekkel korábban nagyon hasonló élményem volt Schuberttel: akkor az egyik bevásárlóközpont parkolójában a Muzsikáló délután adásában az f-moll impromptu-t csíptem el véletlenül; máig emlékszem Némethy Attila műsorvezető szavaira a darab után: „…azért f-mollban nagyon szomorú darabokat lehet komponálni…” Mintha a zenehallgatás ezen elvárás és szándék nélküli pillanataiban a hétköznapok plebejus és puritán istene szállna le a földre: ettől az istenélménytől válik számomra a zenei élmény spirituális és igazán intim élménnyé.
A spontán zenei és spirituális élmények természetrajza mellett érdekes azt is megfigyelnem, hogy teljesen hétköznapi történések milyen gyakran kapcsolódnak össze zenei és olykor irodalmi idézetekkel.
Január egyik hétvégéjén Balaton-felvidéki sétát tettünk: a vászolyi dombokról gyönyörű látványt nyújtott a ködben fürdő Pécselyi-medence és a távoli Balaton. A táj Brahms Hegedűversenyének második tételét idézte; a zenei asszociációval szinte azonos pillanatban jutott eszembe Krúdy egyik írásának részlete: „Lehetséges, hogy egyszer kékek lesznek a homályba borult badacsonyi hegyek, nyári hold sugdosódik a hullámokkal, és a tó még tanácsot ád gondterhelt szerelmeseknek, fuvolásoknak és vágyakozó nőknek.”
Az elmúlt harminc évből számtalan hasonló emléket őrzök magamban: tájak, emberek, épületek és az ezekre rímelő zenék és irodalmi emlékek – úgy képzelem, hogy ezek a képek, a képekből születő hangulatok, a képek és hangulatok mellé szegődő zenei és olvasmányélmények ilyenkor mindig útra kelnek, hogy elfoglalják helyüket a zenehallgatás univerzumában.
A brahmsi melankólia és a schuberti bánat
Minden kétséget kizáróan azonban az elmúlt évek legnagyobb élménye Brahms felfedezése volt: Brahms az a szerző, akihez a legmélyebb kötelék fűz; hozzá mind a mai napig nagy örömmel térek vissza. Brahms zenéje a melankólia és a magány legszebb „körülírása”; Brahmsban találtam meg a melankóliám eddigi legpontosabb leírását, Brahmson keresztül értettem meg ennek a természetét.
Brahms után jött Schubert, és vele valamilyen fátyolos, lemondó bánat és szomorúság; és mintha a brahmsi melankólia és a schuberti bánat egymás édestestvérei lennének, de amíg Brahms földes és nehézkes, addig Schubert könnyed és légies.
Brahms a földön tart, vele az avarban sétálunk ősszel, Schubert láthatatlan szárnyakat ad és megemel, hogy a tél elmúltával fentről lássuk a tavasz érkezését. Mintha éppen a testvéri viszony, a közelség és az átjárhatóság miatt a melankóliából és a nehézkedésből Schubert jelentené a kiemelkedés lehetőségét; Schubert nem akaratos, nem erőszakos, talán szándék sincsen benne: egyszerűen megadja és a sorsra bízza magát.
Egy terapeuta ismerősöm szerint a zenehallgatással és a blogírással a szorongásoldás nagyon kreatív módját választottam. Ezzel nem nagyon tudok vitatkozni, ugyanakkor az elmúlt évekre visszatekintve az önismeret szócskát is bátran a szorongásoldás mellé kell illesztenem. Kosztolányi írta feleségének a közös játékukról: „A Kisilonkáért érdemes volt élni.” Valami hasonlót tudok mondani Brahmsról és Schubertről: értük érdemes volt megszületni, és a szorongásoldást, valamint az önismeret egy részét rájuk bízni.
Ezt a sorozatot már többször elkezdtem a Mindennapi klasszikusok Facebook oldalán, amely 2024 szeptemberében egy számítógépes vírustámadás áldozata lett; a sorozatot most elkezdem megint, és remélem, hogy ezúttal be is fogom fejezni: A szegény kisgyermek panaszai kötet minden verséhez választok egy zenét - akár egy teljes művet, akár csak egy tételt.
A hetedik vers:
Azon az éjjel
Azon az éjjel Az órák összevissza vertek. Azon az éjjel Holdfényben úsztak mind a kertek. Azon az éjjel Kocsik robogtak a kapunk alatt Azon az éjjel Könyben vergődtek a fülledt szavak. Azon az éjjel Égett szobánkba gyertya, lámpa. Azon az éjjel Féltünk a borzadó homályba. Azon az éjjel Arcunk ijedt volt s halavány. Azon az éjjel Halt meg szegény, ősz nagyapám.
Azon a reggel Csupa rokon jött, sirató nép. Azon a reggel Sürögtek az öreg mosónék, Azon a reggel Kendővel kötötték fel gyenge állát Azon a reggel Búsan vezettek a feldult szobán át Azon a reggel Rozsdás pénzt tettek kék szemére, Azon a reggel Riadva bámultam feléje Azon a reggel Csak hallgatott makacs ajakkal Azon a reggel Olyan volt, mint egy néma angyal.
***
A vershez választott zene Schumanntól a Winterzeit:
"Schumann munkái közül a c-dur zongora-fantáziáját szeretem legjobban. A tavasznak, az ifjuságnak, az életkedvnek felséges tomboló himnusza ez. Invenció-lavina, konstrukció-tökély. Erő, bátorság, ellágyulás, szerelem: mindaz, ami egy fiatal férfi kedélyét foglalkoztatja. Számomra ez a Fantázia képviseli leginkább Schumannt.
Ez az életöröm, ez a tombolás; és a másik véglet - a pusztulás komor sejtelmei: az a két kis zongoradarab, amelyeknek »Winterszeit« a közös cime. Ezek az öregségről beszélnek, a hóról, ami a sirdombokat födi, arról az időről, amikor már nem leszünk. Ez a két apróság, a maga különleges egyszerüségében megrázóbb, tragikusabb, mint akár az Eroica gyászindulója, akár a Siegfried halotti marsa. Egy hangulatember, egy zseni filozófiája az elmulásról; könnyed, könnytelen és a mélyről jövő.
Ezekben a kompoziciókban érzem legközelebb hozzám Schumannt és persze - épen ezért - ezekben tudom leginkább vizsgálni, megcsodálni az ő művészetének természetét."
forrás: Csáth Géza: Zeneszerző portrék | Schumann, bővebben: kattints!
Ezt a sorozatot már többször elkezdtem a Mindennapi klasszikusok Facebook oldalán, amely 2024 szeptemberében egy számítógépes vírustámadás áldozata lett; a sorozatot most elkezdem megint, és remélem, hogy ezúttal be is fogom fejezni: A szegény kisgyermek panaszai kötet minden verséhez választok egy zenét - akár egy teljes művet, akár csak egy tételt.
A hatodik vers:
Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok.
Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok, És nagyapám, a régi katona hallgatja mosolyogva, boldogan, sebforradástól lángol homloka s én térde közt, hadarva szavalok, hogy győznek mindenütt a magyarok.
Csak a szeme borul el néha kissé: Jaj, meg ne tudja ez az árva gyermek, hogy vannak messze, különös világok, s aranyba nyílnak a versailles-i kertek, jaj, meg ne tudja és ne lássa őket, ne lássa fényük és ne hallja hangjuk, a magyar szó a hét szilvafa alján körötte most még mint tengermoraj zúg. Óvjátok édesen az édes álmát, mint álmát a szegény beteg gyereknek, hogy meg ne tudja, élete nem élet, és meghalt már, bár alig született meg. Jaj, meg ne tudja, hogy hiába minden, ha dalol és ha a távolba lát, mert néma gyermek minden kismagyar, s a Nagyvilág nem érti a szavát.
***
A vershez választott zene Brahms 1. Magyar tánca:
"Az elnyomatásban élő népek a lelkükben – az irodalomban, zenében, festészetben védelmezik meg hazájukat. A Brahms által Magyar táncok elnevezéssel feldolgozott táncdarabok forrásai az 1848-49-es szabadságharc táján, vagy azt követően keletkeztek, s jelentettek lelki támaszt egy dicső korszakra emlékező nemzet számára.
Az önkényuralom éveiben akadt egy fiatal hamburgi zeneszerző, aki nem elégedett meg azzal, hogy hallás után jegyezzen le magyar dallamokat, hanem módszeresen kezdte gyűjteni a magyar táncdarabokat tartalmazó kottakiadványokat.
Így jelenhet majd meg 1869-ben zongorára, négy kézre az első tíz magyar tánc, amit 1880-ban – nem sokkal a D-dúr hegedűverseny megjelenése után – újabb tizenegy darab követ."
Ezt a sorozatot már többször elkezdtem a Mindennapi klasszikusok Facebook oldalán, amely 2024 szeptemberében egy számítógépes vírustámadás áldozata lett; a sorozatot most elkezdem megint, és remélem, hogy ezúttal be is fogom fejezni: A szegény kisgyermek panaszai kötet minden verséhez választok egy zenét - akár egy teljes művet, akár csak egy tételt.
Az ötödik vers:
Ó, a halál.
Ó, a halál. Mi ismerjük csak, pici gyerekek. Utunkba áll S könnyes, pityergő szájunk megremeg. Ó a halál. A játszótársunk és tréfál velünk. Rohanva száll - Ő a fogó - és jaj, jaj, jaj nekünk. Tépázza gallérunk, ijedve forgunk. És kacagás közt betöri az orrunk. Kutakba látjuk, mély vizek felett, Sötét szobákba kuksol reszketeg Lepedőben - így mondta épp a dajka - Kasza van a kezében, csúf az ajka És fondoran vigyáz, Mikor rohan az esti láz S a hőmérőn, ha ugrik a higany Csontos markába hahotáz vigan. Övé a bál, Ő a halál. Farsangos éjen a nagyok mulatnak, De kis szobánkban fekete az ablak Az éjbe kint Ő ránk tekint. Mi gyermekek, mi küzködünk vele S játékpuskánkat fogjuk ellene.
***
A vershez választott zene Schubert d-moll "A halál és a lányka" vonósnégyese:
"Feltehető, hogy a hangnem szimbolika ma érezhető fő vonalait kevés számú, kiemelkedő és ízlést meghatározó mű húzta meg. Amíg a zeneszerzők fél tucatjával, tucatjával írták műveiket, a hangnemeket azért váltogatták, hogy zenéjük ne legyen egysíkú. De Mozart d-moll Zongoraversenye és Requiemje után a d-moll csak a fájdalom és szenvedés hangneme lehet, Beethoven Pastorale szimfóniája után az F-dúr csak a pasztorális hangulat hordozója lehet. Az á-moll hangulatát feltehetően Schumann és Grieg zongoraversenyei határozzák meg olyan megfellebbezhetetlenül a kiegyensúlyozott, de érzelmes, romantikus hangnemként."