Mindennapi klasszikusok

Mindennapi klasszikusok

Prokofjev első zongoraversenye

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2011. augusztus 07. - _romanista

Utólag beszúrt megjegyzés: a poszt írásakor nem voltam figyelmes, a lentebb olvasható részlet nem az első, hanem a második zongoraversenyre vonatkozik. A bejegyzést nem szeretném törölni, ezért írtam egy újabb bejegyzést Prokofjev első és második zongoraversenyéről, amely itt érhető el. A bloggazda

A szokásos évforduló-böngészés: a Fidelio.hu szerint 1912-ben a mai napon mutatták be Moszkvában Prokofjev első zongoraversenyét. Eszembe jutott, hogy Prokofjev önéletrajzi írásában - Önéletrajz és írások a címe -, én már olvastam erről a műről:

"I. zongoraversenyemet néhány nappal a Szokolnyiki parkban való fellépésem után Pavlovszkban mutattam be. (...) A bemutatónak elképesztő hatása volt. A hallgatóság egyik fele pisszegett, a másik fele pedig tapsolt. A sajtó véleménye is megoszlott. Karatigin hízelgő bírálatot írt, mások azonban gúnyolódtak rajtam. A 'Petyerburgszkaja Gazeta' ('Pétervári Újság') egy egész tárcát szentelt a hangversenynek.  'A pódiumon egy Peterschulle-növendéknek látszó fiatalember jelent meg; Szergej Prokofjev volt ez az ifjú. Zongorához ült, s úgy látszott, hogy vagy a billentyűzet leporolásával volt elfoglalva, vagy pedig vaktában verdeste a billentyűket, kemény, száraz billentéssel. A közönség nem tudta mire vélni a dolgot. Méltatlankodó zúgolódás hallatszott. Egy házaspár felugrott, s a kijárathoz rohant: *Az ilyen muzsika megbolondítja az embert!* A terem kezdett kiürülni. A fiatal művész versenyművét a rézfúvók könyörtelenül fülsértő együttesével fejezte be. A hallgatóság meg volt botránkozva. A többség pisszegett. Prokofjev gúnyosan meghajtotta magát, újból a zongorához ült és ráadást játszott. Ilyen felkiáltások hallatszottak: *A pokolba ezzel a futurista muzsikával!* *Mi élvezni jöttünk ide, ennél a muzsikánál pedig a háztetőkön kóborgó kandúroké is különb!* A modern szellemű kritikusok ellenben valósággal úsztak a gyönyörűségben. *Ragyogó! Zseniális!* - kiáltották. *Micsoda temperamentum! Micsoda eredetiség!*"

Az első részlet: 

Második részlet:

PS: ha tetszett a bejegyzés, kérlek, hogy támogasd szavazatoddal a Mindennapi klasszikusok oldalt a Goldenblog 2011 versenyen Kult - szórakozás kategóriában az alábbi linken: http://goldenblog.hu/szavazas.aspx

10 komment
richter prokofjev prokofjev első zongoraverseny

Ajánlott bejegyzések:

A bejegyzés trackback címe:

https://klasszikusok.blog.hu/api/trackback/id/tr813132255

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

futura 2011.08.07. 21:58:48

Felcsillant a szemem, amikor egyik kedvenc zongoraversenyemet találtam az évfordulós megemlékezések között. A mű kezdése elképesztő, soha nem tudok vele betelni, de nem ezért ragadtam billentyűt.
Az akkori kritikai és nézői véleményeket olvasva, először a felháborodás lett úrrá rajtam. Micsoda agyatlan diletánsok! A zsenit ennyire nem ismerték föl! Amikor már nagyon nem láttam a pipától, lassan befészkelte magát egy másik gondolat is. Ez a hozzáállás, különösen a közönség részéről, miért változott meg? Mára szinte teljesen el is tűnt. Most már, enyhén szólva, bizonytalan vagyok, annyira elítélendőek-e, a múlt század első felében még meglévő sarkos, néha végletes reakciók a zeneművekkel, előadókkal kapcsolatban, vagy ezek a primér reakciók talán a művek létre jöttét segíthették. Hát a langyos tapsikolásnál talán minden jobb.
Válasz erre 

Kelly és a szexi dög 2011.08.07. 22:18:46

Vajon miért jut eszembe Hendrik Höfgen neve?
Válasz erre 

buckoka 2011.08.09. 23:40:13

Azért az orosz közönség mindig egy picit le volt maradva (úgy 30 évvel általában), ritkaségszámba ment a modern szemléletű ember arrafelé, főleg még a cári korszakban. ez a gondolat már a Richter-Liszt-féle bejegyzésnél is megfogant bennem. Hiszen milyen témákat dobáltak be a kehelybe (persze a film szerint, nem tudom, a valóságban így volt-e), és csak egy olyan volt (a ceremóniamester), aki az akkor arrafelé modernnek, majdnem futurisztikusna számító Glinkát ismerte, és szerette.

Liszt is nagyon sokat dolgozott a "modern," az akkori festészeri és irodalmi stílusitányzatoknak megfelelő zene kidolgozásán. A Villa d' Este szökőkútjai az egyik, ha nem a legelső impresszionista zenemű, és bizony a földhözragadt kritikusok nem tudtak mit kezdeni vele.

Voltak, vannak, és remélem lesznek olyan művészek, akiket a kritika nem ismer el széleskörűen, csupán azoknak a legjövőbelátóbb szellemű képviselői, akik felismerik az eredetiséget, az értéket a jelen, vagy a közelmúlt embere szemében csúnyában.

Csak sajnos átestünk a ló túloldalára, hogy annyira az eredetit hajhásszuk, hogy figyelmen kívül hagyjuk az eddigieket.

Az érzelmek nem hiszem, hogy kivesztek volna az emberekből, csak az akkori arisztokrácia nagy része a múltban élt, és szokás volt színpadiasan viselkedni előkelő helyeken (ugyebár elegáns késés, stb...), leginkább a közönség és az érzelmek kifejezésének módja változott egy kicsit emberiesebb irányba.

Bennem pedig ez a kérdés merült fel: tudta-e Prokofjev előre, hogy milyen fogadtatása lesz a darabnak? Valószínűleg igen. És elégedett volt-e akkor? Bizonyosan, hiszen miért adott volna "borravalót" a közönségnek? Kicsit persze venne volt a földhözragadt népek kigúnyolása. Nem hiszem, hogy mélyrehatóan foglalkozott volna azokkal, akik ócsárolják a darabját. Leginkább azok szavára adhatott, akik meglátták a mű értékét, ezektől negatív, de építő jellegű kritikát is szívesen hallott volna szerintem.
Válasz erre 

foeniculum 2011.08.10. 10:00:00

[Más zeneszerzők esetében is volt - pl. Beethoven késői korszaka - amikor sem a közönség, sem a kritika nem fogadta ovációval a művet, nem értették... Elképzelhetőnek tartom, hogy minden zeneszerző életében előfordult ilyen :))) ]

Egyébként azon már elgondolkodtam, hogy a mai kor embere hogyan viszonyul a kortárs szerzők új műveihez?
Megvallom én még nem voltam soha ősbemutatón...
Kicsit a két véglettől tartok:
1. szerintem a mai ember még kevésbé fogékony az újra, talán, mert több a már ismert, elismert szerző, és darab, és talán mert egyre kevesebb a kortárs szerző, az új bemutató?!
2. vagy épp a másik véglet, túlzottan fogékony
Azaz ahogy Buckoka írtad: "Csak sajnos átestünk a ló túloldalára, hogy annyira az eredetit hajhásszuk, hogy figyelmen kívül hagyjuk az eddigieket."
Nem lehet, hogy ami újszerű, és eredeti, akkor azért már kötelező lelkesedni?!

Mi fel tudjuk ismerni a valódi értéket, ami 100 év múlva is érték marad?!
Mindezeket valóban kérdezem, mert nem tudom.

Nemrégiben volt egy ősbemutató a MüPában: Karl Jenkins Walesi bárdok c. kantátája. A walesi szerző magyar felkérésre komponálta a darabot, és azt nyilatkozta, hogy a walesi vonatkozás, és a mondanivaló miatt vállalta el, nagyon tetszett neki a sok közös vonatkozás.
Úgy gondolom, mindenki nagyon várta a bemutatót, (sajnos nem tudtam elmenni) majd kerestem a "sok" kritikát, de elvétve lehetett, alig ismert oldalakon találni egyet-egyet... Akik írtak róla, már nem voltak olyan lelkesek, mint a bemutató előtt. Épp az eredetiséget hiányolták belőle többek között....
Válasz erre 

buckoka 2011.08.10. 21:58:32

A kritika és a közönség elvárásai is megváltoztak. Most már minden kortárs műben az eredetit keresik (a kortárs zenével szimpatizáló közönség és kritikusok), ha ez nincs meg, az silány. Szerintem viszont nem szégyen a jó ötletekből táplálkozni, és abbólvalami olyat alkotni, ami már egyszer elhangzott (természetesen nem hangra ugyanolyat). Bartóknak volt a szokása, hogy egyfajta zenei fordulatot eenyészően kevés alkalommal használ fel, mindig újabb és újabb ötletei, megoldásai voltak.

Úgy gondolom viszont, hogy a mai könnyűzene nem képes újat alkotni mostanában. A téma igen egysíkú általában, néha a szöveg is szinte ugyanaz, a dallamok össze-összekeverednek (javítsatok ki, hogyha ti másnak látjátok), talán ez is lehet az oka, hogy a komolyzenében az eredetit hajhásszák. Vissza szeretné-e szerezni ezzel a komolyzene a régi tekintélyét? Bár lehet, hogy kicsit megfeneklett a gondolatmenet, de lehet alapja tudatalatt, vagy tudatosan is.

Nem biztos, sőt kizártnak tartom, hogy képes lenne a mai komolyzene olyat alkotni, amit mindenki értékként ismerne el most és 100 év múlva is. Az emberi értékekkel is van néha gond, nemhogy a zenei/művészeti értékekkel értékekkel. Ki tudja, hogy az a rózsaszín alapon türkizlila paca milyen értéket fog képviselni 100 év múlva (modern festészet). Meggyőződésem, hogy semmilyet, de ki tudhatja? Most sem látom benne a fantáziát, ilyennel egy 6 hónapos gyerek szokott szórakozni, hogy jéé, most ilyen alakja van, most olyan, és ez hasonlít erre, meg erre stb...
Válasz erre 

foeniculum 2011.08.11. 11:30:43

@buckoka: Könnyűzenében szerintem sokkal nagyobb gondok vannak :(
Az egész műfaj kezd kifejezetten "ipari termeléssé" átalakulni.
Akad még néhány művésze talán, aki valóban a gondolatait, érzéseit szeretné kifejezni, nekik is nehezebb. Mind új gondolatok közlése, mind egyszerűen a 'talpon maradás'. Ők lesznek azok akik a könnyű műfajon belül "rétegzenét" játszanak.
[Egy kissé fura példa jutott eszembe hirtelen, a régi nagy magyar zenekarok (Bikini, Beatricse, EDDA direkt - bizonyos értelemben - végleteket említettem) akik nagyon jó dalszövegeket, zenéket írtak anno, a rendszerváltás után elfogyott a mondanivalójuk, nem tudtak mit kezdeni magukkal.... vagy eltűntek, vagy (nagyon rossz irányba) megváltoztak. ]

Amikor valaki 'ismét' felbukkan, és tervezetten előre kiszámítja, hogy milyen stílusú zenét 'állít elő', ezt pontosan kiknek szánja, azaz ki lesz a célközönsége, és tudja, hogy ez a célközönség még költ lemezre, és azt is tudja, hogy max. két lemezt fog eladni, mert addigra kiég a produkció, ez nem művészet, vagy önkifejezés; hanem egy jó menedzsment.
És ezeknél a daloknál lehet elővenni kész sémákat, és számítógépnél összeszerkeszteni néhány óra alatt a kész dalt.

A festői hasonlatodról ez jutott az eszembe:
www.youtube.com/watch?v=-mUv705xj3U&feature=related

Egyébként a hasonlatod első pillanatban nagyon jól hangzik :)
Aztán elgondolkodtam rajta, és arra jutottam nem feltétlen állja meg a helyét. Sajnos egy képzőművészeti alkotás - anyagi, kézzel fogható tárgy - nem hasonlítható egy performance-hoz, a pillanat művészetéhez. Ugyanis előbbinek lehet eszmei értéke, ha egy aukción megadnak érte akárhánymilliójóvalutát :) csak azért, mert az az egy van belőle, vagy a csuda tudja....
de a 100 metronóm ketyegését otthon nem biztos, hogy szívesen hallgatod lemezről :)
Holott alapvetően talán mindkettő polgárpukkasztási célokból készült, egy kor sajátságos mondanivalója, és talán nem is a jövőnek, hanem azon kor visszásságainak szól.
Válasz erre 

tnsnames.ora 2011.08.11. 20:08:01

@buckoka:
"Voltak, vannak, és remélem lesznek olyan művészek, akiket a kritika nem ismer el széleskörűen, csupán azoknak a legjövőbelátóbb szellemű képviselői, akik felismerik az eredetiséget, az értéket a jelen, vagy a közelmúlt embere szemében csúnyában."

Itt szerintem a perdöntő, hogy hány (véleményformáló!) kritikus van. Ha pár darab Fáy Miklós (vagy szocilaizmusban sanzonbizottság), akkor igazad van. De minél szélesebb a merítés, mint most a globalizálódás meg az internet korában, akkor lesz olyan névtelen kritikus akinek jó szeme(füle) van kiszúrni/kiszűrni a jót, sőt e névtelen kritikus horribile dictu "fényt is hozhat az éjszakába".

Szerintem alapvető fontosságú leszögezni, hogy az "bevett", és az "újdonság" önmagában nem érték. Csak kontextusban vizsgálhatók, értékelhetők. Ha mégis értékként funkcionál, az azt mutatja, hogy valami alapvetően félresiklott.

Én, ha beleképzelem magam Prokofjev helyébe, ha már ez a legújabb módi, itt a blogon ;), akkor szerintem annak örült a legjobban, ha valaki érdemben rezdült zenében közvetített mondandójára (még ha az jellegét tekintve semleges is, nem például dícsérő/rajongó), vagy megfordítva, ő tudott érdemben rezdülni a másik mondandójára, még ha az kritika is.

@foeniculum:
A megnemértett Beethoven, és az avantgarde között az a döntő különbség szerintem, hogy Beethovennél még volt még "lauf" a zenében, lehetett úgy tágítani a korlátokat, hogy maradjanak korlátok, a koherens konzisztencia alapjai a zenének ne legyenek alá ásva. Az avantgarde-ban első pillanattól fogva mindent lehet, és az én szememben ez hitelteleníti teljesen.

Ha nem ennyire szélsőséges a példa, akkor igen, mi személyesen is futhatunk bele, hogy valamit elutasítunk, pedig alkatilag közelállna amúgy a darab hozzánk, csak éppen rossz állapotban találkoztuk az adott zenével. A dolog következményét "férfiasan" viselni kell (be kell látni, tanulságot illő levonni stb.)

Én tartom a nézetemet továbbra is, ma is van lehetőség értékes zenét írni (amit én annak ismerek el), nincs "vége" a zenetörténetnek. Sőt alapvetően kihívás a potenciális jókból megtalálni az értékeset.

Azzal meg a magam részéről nem törödnék, hogy olyan tetszik-e a ma emberének, ami 100 év múlva is tetszik. Sőt az sem érdekel, ha az avantgarde lesz a zenei köznyelv. ;) Ez nem tippelésre megy. Érdemes lehet csak avval törödni, hogy a saját értékítéletével legyen harmóniában az ember, illetve segítse az értékest, selejtezze a selejtest (hosszabb távon). A többit elintézi az idő.

A Karl Jenkinses Walesi Bárdok, teoretikus alapon, megfejthetetlen talány, szvsz. ;)

@buckoka:
Van olyan, hogy könnyűzene? ;) Én azt gondoom, hogy a kortárs After Crying, valami alapvetően eredetit és fontosat tett le az asztalra. Ami csak inspirációiban támaszkodott a gyökerekre, nem effektíve, tehát eredeti illetve jó (nekem tetszik).

Az meg hogy mi lesz 100 év múlva, kitalálhatatlan, ellenőrizhetetlen. A kommentketrec meg bármit elbír. ;)
Válasz erre 

foeniculum 2011.08.11. 21:33:11

@tnsnames.ora:
Csak egy apró részlet kiigazítás :)
Beethovent nem az avantgarddal hasonlítottam, hanem a bejegyzésben jelzett Prokofjevvel, illetve általánosságban a kortárs szerzőkkel :) És a sokévet visszamaradott, nem megértő közönséggel .
Inkább csak annyi lett volna az üzenetem, hogy korszaktól, és nemzetiségektől függetlenül lehet elutasító a közönség, és a kritika olyan zene iránt, amit később az utókor sokkal többre értékel.

A 100 év lehet, hogy rossz meghatározás :)
Inkább arra gondoltam, hogy mi felismerjük-e az értéket, azt az értéket, ami tartósan is érték marad majd. Persze talán erre írtad, hogy nem szükségszerű felismernünk, a lényeg, hogy nekünk tessék, az utókor pedig eldönti, hogy neki mi tetszik :)

Karl Jenkinst pedig tudon, meg kell hallgatni :)
Ősszel talán lesz lehetőség rá, állítólag bemutatja a tévé.... :)
Válasz erre 

tnsnames.ora 2011.08.11. 22:26:51

@foeniculum:
Igen, igazad van, én gondoltam tovább, tulajdonképpen feleslegesen. Ha meg kötözködni akarnék, mondhatnám, hogy az avantgarde is kortás. :o)

Az viszont tartom, hogy a "felismerjük-e az értéket' kérdés, az tulajdonképpen két kérdés:
(1) Tippelés, hogy az lesz-e, annak hozza-e ki a jövőbeni plebs.
(2) Felfedezzük-e magunk számára az értéket. Ha Beethoven-kortárs lettünk volna, tudna-e tetszeni egy Nagy fúga?! (Magunktól, saját magunk számára)
Válasz erre 

foeniculum 2011.08.12. 07:57:36

@tnsnames.ora: Nem volt fölösleges, és jó is volt, csak másról szólt ;)

És igen, a kérdésemmel az általad két részre felbontott lehetőségek közül a második, amit szerettem volna kifejezni :)
az első, szerintem te is így látod, abszolút érdektelen.
Válasz erre 
süti beállítások módosítása