Erdő-, vagy természetélményt eddig leginkább Dvořák zenéje adott nekem. A dvořáki erdő maga a derűs tisztás, a dvořáki erdőben mindig minden üde és aranyló; az erdő, a mező, a táj fénylik, mint a szombat egy napsütéses tavaszi délelőttön. Az elmúlt vasárnap aztán megint erdőbe vitt a zene: ezúttal Bruckner IX. szimfóniája, de ez az erdő egészen más, mint Dvořák erdeje. Misztikus, talányos, sejtelmes, olykor talán félelmetes is, de mindenek előtt sötétzöld, és csak percekre szűrődik be napfény a sűrűn összenőtt ágak között.
***
Az első tétel alatt eszembe jutott az egyik Grimm mese: sajnos sem a címére, sem a teljes történetére nem emlékszem, csak arra, hogy egy lány kóborol az erdőben, aztán mikor beesteledik, az egyik fa egyszer csak megnyílik, ahol menedéket talál.
A szimfóniában folyamatosan nyílnak meg a bruckneri erdő fái, olykor egyszerre több tucat is; valósággal káprázik az ember szeme és lelke a zenétől. A második tételben ez a cikázás olyan örvénnyé fajul, hogy a hallgató egyszerűen képtelen mit tenni: egy éppen elmúló élet képei, eseményei tűnnek fel a kinyílt fákban. Ez a scherzo olykor egy cinikus ördögi kacaj: az örvényből csak úgy szabadulunk, hogy teljesen átadjuk magunkat neki.
A harmadik Adagio tételben aztán egyre kevesebb fa nyílik ki, a zene, és így az erdő is sokkal lágyabb, sokkal szelídebb lesz. Végül marad a teljes, mélyzöld csend, és egyetlen fa. Igaza van Márainak: tényleg nem a halál a legrosszabb, ami egy emberrel történhet.
***
A harmadik Adagio tétel kezdete kísértetiesen emlékeztet Mahler IX. szimfóniájának befejező, szintén Adagio tételére. Brucknerrel kapcsolatban önkéntelenül is fel szokott bennem merülni Mahler a művek hossza miatt. Bruckner IX. szimfóniájának hallgatása közben jött a gondolat, hogy míg Mahler sokszor affektál, és mesterségesen nyújtja, bonyolítja a tételeket, addig Brucknernek pontosan ennyi mondanivalója van. Nekem Bruckner sokkal egyenesebb, őszintébb és szikárabb, mint Mahler.
***
Amikor pár éve újra hallottam Bruckner VII. szimfóniáját, az maradt a művel kapcsolatos alapélmény, hogy valami mély közöm van ehhez a nehéz, súlyos darabhoz. A IX. szimfónia első pár hangja után ugyanezt éreztem; ma délután alig vártam, hogy hazaérjek, és kettesben lehessek Brucknerrel és a IX. szimfóniával:
Elhangzott 2014. március 2-án a MÜPÁ-ban, a Fesztiválzenekart Fischer Iván vezényelte.
Az előadó ismét Mácsai János zenetörténész lesz, az előadás témája pedig Beethoven utolsó alkotói korszaka. Az est a Mítosz és valóság címet kapta, egy rövid kedvcsináló:
Amikor, a kicsi angyal ma megint nálam járt. Én az ebédet főztem, a gyerekem pedig mesét hallgatott, és közben legózott. Amikor legjobban a konyhában szeret üldögélni: most is a hűtőszekrényre ült, de úgy, hogy közben hallja a mesét is.
Miután Richter hajnalban eljátszotta a B-dúr szonátát a faágon, sűrűbben találkoztak Amikorral, mint előtte, de minden egyes alkalommal csak ültek egymás mellett és hallgattak. Egy reggel, vagy talán egy este történt, hogy Richter megtörte a csendet, és így szólt: "Amikor, gyere, menjünk sétálni. Én menet közben is tudok zongorázni... Ha van kedved, akár fel is szállhatunk, akkor is tudok... Mutatnom kell Neked valamit..." "Hová megyünk, és mit fogsz mutatni?" "Gyere, induljunk el, ne kérdezz semmit... Csak gyere, és engedd, hogy a lábad vigyen amerre szeretné..." - válaszolt Richter, miközben belekezdett a h-moll szonátába: