Ez az élménybeszámoló-sorozat a Fesztiválzenekar 2011. október 23-ai frankfurti fellépéséről szól. Műsoron Bartóktól a Magyar parasztdalok és a II. zongoraverseny Schiff András szólójával, valamint Schubert IX. (C-dúr, "Nagy") szimfóniája.
"Papa, azt elfelejtettem mondani, hogy fehér, sötétzöld és sötétbarna csatokat is hozzál..." - mondja telefonon a gyerekem tegnap reggel, amikor a repülőtérről még egyszer felhívom, aztán még újabb színekkel egészíti ki az eredetileg lila-piros-rózsaszín kívánságlistáját. Csattok nélkül én Frankfurtból nem mehetek haza, ez egészen biztos, csak azt nem tudom, hogy mikor veszem meg őket: az első napon nem sikerült.
Egy órakor érkezünk meg Frankfurtba, valamivel kettő után már a szálláson vagyunk. Négyig elindulhatnék csatbeszerző-körútra, de én önző módon inkább pihenek, vagyis pihenni próbálok. Négykor indulunk a próbára - mint megtudom, ez elvileg Budapesten lett volna, de Schiff András döntése miatt erre most itt Frankfurtban kerül sor. A vasárnapi hangverseny egyébként egy amerikai turnéra való ráhangolódás: ennek csúcspontja az október 28-ai és 29-ei fellépések a Carnegie Hallban, ahol a két este alatt a Zenekar Bartók mindhárom zongoraversenyét előadja majd.
A próba, amelyre nem a hangverseny helyszínén kerül sor - pontosan öt órakor kezdődik; Körner Tamás, a Zenekar igazgatója erre nyomatékosan fel is hívja a figyelmemet: ha munkáról van szó, akkor itt nagyon nagy a fegyelem. Azt is megjegyzi, hogy micsoda mazochizmus a részemről, hogy beülök a próbára, én ezt nem így élem meg, alig várom.
Fischer Iván köszönti Schiff Andrást: finom lábdobolás, a vonók a kottatartókon kopognak, majd a Zenekar szokásainak megfelelően Bach egy korál előjátékával melegítenek be a fúvósok. Utána jön a zongoraverseny második tétele - először végigjátsszsák az egészet, majd jönnek az egyes részletek finom kidolgozásai; ugyanígy a harmadik tétel. Utoljára marad az első, és mivel ebben nem kapnak szerepet a vonósok, ők távozhatnak. Velük megyek én is, nagyon fáradt vagyok, inkább a másnapi főpróbára tartogatom az erőmet: ott a koncert mindhárom művét el fogják próbálni.
Kereshetnék hasonlatokat vagy metaforákat a próbára: teljesen felesleges, és most vasárnap hajnalban erre egyszerűen képtelen is lennék, azt tudom csak írni, hogy hatalmas élmény volt. Ma hosszú nap lesz: délelőtt tíztől főpróba, majd este héttől az előadás, ráadásul nekem még a csatokat is be kell szereznem...
"Innen kérem folytatni" - mondta M. néni, és hegyes, szigorú mozdulattal a kottára bökött ceruzájával. F., a tanítvány megpróbálta lejátszani a könnyű, jól ismert dallamot, de már a harmadik leütésnél tévesztett. Az egész órán szétszórt és izgatott volt: sem a régebben jól begyakorolt, sem az új darabokat nem sikerült eljátszania, keze izzadt és remegett, szíve idegesen dobogott.
A tanárnő semmit nem szólt, az óra vége előtt tíz perccel egyszer csak becsukta a zongorán lévő kottát, és F. felé fordult: "Hm...?" - tette fel a a szokásos kérdést. Ezt, és a hozzátartozó szigorú, számonkérő gesztust és mozdulatot - M. néni a kérdés feltevésekor kicsit mindig lehúzta mutatóujjával a szemüvegét, a szemöldökét pedig felhúzta - a tanítvány már jól ismerte az órák elejéről. Ilyenkor kellett röviden számot adnia, hogy mit és mennyit gyakorolt a múlt héten, a kérdés most azonban nemcsak erre vonatkozott.
"Az elmúlt héten semmit nem gyakoroltam." - kezdett bele némi félelemmel a hangjában. "Egyszerűen képtelen voltam rá. Egész héten azon gondolkoztam, vajon szeretem-e Lisztet?" - M. néni nem szólt semmit, kényelmesen hátradőlt a széken, kicsit hátravetette a fejét, mintegy megadva az engedélyt a folytatásra.
"Azt hiszem, hogy én nem szeretem Lisztet." - folytatta most már kicsit nyugodtabban. "És nem tudom, valaha fogom-e tudni szeretni. Ennek ellenére egész héten - gyakorlás helyett is - Lisztet hallgattam: van egy dupla lemezem, azt. Azon belül is a h-moll szonátát, szinte megállás nélkül."
A tanárnő továbbra sem szólt semmit, nagyot sóhajtott, két karját összefonta, és figyelt.
"Olyan gondolatom támadt, hogy ha felnézek az égre, akkor az összes csillag vagy egy zeneszerző, vagy egy zenemű, talán egy akkord, de az is lehet, hogy valamelyik csak egy dallam vagy csupán egy hang. És csak egyetlen ember van, aki mindet ismeri, és aki ebben a nagy birodalomban kiigazodik és otthonosan mozog: ez pedig Liszt. Egyik este, amikor erre gondoltam, végigvettem, hogy kinek a műveiből írt átiratot: Bach, Berlioz, Wagner, Schubert, Verdi, Paganini, Mozart - első nekifutásra eddig jutottam - mindegyik egy-egy csillag az égen... igen, Liszt a Zene Zeusza..."
F. egészen kipirult, M. néni nyugodt hallgatása valósággal felbátorította: "Aztán a h-moll szonáta. Szerintem ezt élő ember nem szereti, mert nem lehet szeretni... Csodálni lehet, kötődni hozzá, borzongató, misztikus, néha egészen félelmetesnek hallom, máskor meg mintha jazz lenne... Ha hallgatom, gyakran becsukom a szememet: ilyenkor egy hatalmas labirintust látok, amelybe már sokszor beléptem, de a kijáratot eddig még egyszer sem találtam meg. És minden egyes misztikus és be nem fejezett utazás után egyre jobban várom a következőt, nem is várom, sóvárgom; egyszerűen nem bírok tőle szabadulni... Liszt meg ott áll, ott terül szét a labirintus felett, és csak mosolyog rajtam, nem sürget, nem akar útba igazítani, csak áll, és mosolyog..."
F. vett egy nagy levegőt, megdörzsölte a szemét, majd két ujjával megfogta az orrnyergét, miközben a szemei csukva maradtak. Így ült hosszú másodpercekig, mozdulatlanul, mélyeket lélegezve. Egyszer csak felpattant: "Megyek, és iszom egy pohár vizet..."
M. néni nem szólt semmit, ülve maradt, és amíg a tanítvány a konyhában foglalatoskodott, a szomszéd falon lévő lemezeket fürkészte. Elégedetten nyugtázta, hogy a h-moll szonátát tartalmazó lemez megvan, pontosan ott, ahol lennie kell - a padlótól a plafonig érő gyűjtemény alfabetikus sorrendjét a hosszú évek óta folyamatosan növekvő darabszám sem tudta megtörni. Fejében rögzítette a polcot és a lemez polcon belüli helyét, majd a zongora tetején lévő noteszába írt valamit. F. éppen akkor tért vissza a konyhából, amikor a tanárnő a határidőnaplót a helyére tette.
F. visszaült a zongorához, most már egészen nyugodt volt, két tenyerét a feje tetején pihentette, a plafont nézte. Így ültek: a tanítvány a zongora előtt, a tanárnő a székén, nem szóltak egy szót sem. M. néni egyszer csak levette a noteszt a zongoráról, és szótlanul lapozgatni kezdte. "Jövő héten tud egy órával előbb jönni?" - kérdezte. A tanítvány leengedte kezeit, a tanárnő felé fordult, és hirtelen megakadt a szeme egy vastagon írt és aláhúzott bejegyezésen: Liszt, h-moll szonáta, valamelyik este meghallgatni!
"Igen, persze..." - mondta; a hangja remegett, úgy kellett a sírást és a nevetést visszafojtania. "Hogyne, jövök..." - mondta boldogan. A tanárnő akkurátusan beírta a tanítvány monogramját a megfelelő nap megfelelő órájához, majd felpillantott rá. F., mint akit tetten értek, zavartan kapta el tekintetét a noteszről.
M. néni két kézzel összecsapta határidőnaplóját, mélyen tanítványa szemébe nézett, miközben ajtót nyitott neki: "Akkor a jövő héten! És ne felejtsen el gyakorolni!"
Egy részlet az írásból: "Addig soha nem gondoltam úgy az F-dúr szimfóniára, mintha különösebben szomorú darab lett volna. Igaz, hogy voltaképpen két lassú tétele van, de abból az egyik egy pasztorális fúvóskaland, a másik meg az a dallam, ami – talán a Szereti ön Brahmsot? miatt – legközelebb van ahhoz, hogy akár szerelmes dallamnak is mondhassuk, férfias és érzelmes, leplezetlenebb, mint amilyen Brahms lenni szokott, de semmiképpen nem bánatos."
Tegnap este óta ezt a tételt legalább tízszer hallgattam meg; az első asszociációm Clara Schumann és Brahms be nem teljesült szerelme volt, úgy látszik nemcsak nekem:
A második pedig egy olvasmányélmény, Krúdy Bukfenc című könyvéhez írt előszó - nem teljesen pontos az idézet, valahogy így szólt: A szerelem nem lehet életcél, de élni sem lehet nélküle.
Az Index szerkesztőségéből továbbított levél pénteken: a Budapesti Fesztiválzenekar meghívna egy Indexes kollégát az október 23-ai frankfurti hangversenyre.
Műsor:
Bartók: Magyar parasztdalok
Bartók: II. zongoraverseny - szólista: Schiff András
Schubert: IX. (C-dúr, "Nagy") szimfónia.
Lenne-e kedvem menni? - így szól a kérdés. Azt hiszem, kétszer éreztem ilyen örömöt: egyszer gimnáziumban, amikor a történelem tanár hozott Rómából egy ROMA sálat, másodszor pedig tavaly, amikor végre felértünk a lépcsőn egyenes a Curva Sudba; alattunk, mellettünk, mindenhol a zsúfolt Stadio Olimpico...
Ma van Charles Camille Saint-Saëns születésének az évfordulója - 1835-ben 10-09-én született Párizsban.
Reggel a Mindennapi klasszikusok Facebook oldaláraYo-Yo Ma-val a Hattyú került ki, majd további zenéket kerestem, így találtam rá a Haláltánc Liszt-féle átiratára. A zene hallgatása közben vettem észre, hogy a videó készítője tnsname.ora, aki ismét készséges volt, és rengeteg információt küldött el a műről és a műfajról:
1, A haláltánc mint műfaj
A haláltánc (francia 'danse macabre' késő középkori eredetű allegorikus műfaj, mely a költészetben, a képzőművészetben és a színjátszásban egyaránt előfordult. A korábbi hagyományokból a 14. század második felében született meg a haláltánc, mely az élőket képben és versben figyelmeztette a halál közelségére. Költeményekben, fametszeten, templomfali ábrázoláson a halál rendszerint csontváz formájában táncba viszi, majd sírba kényszeríti a legkülönbözőbb társadalmi típusokat képviselő embereket. A táncmotívum kereszténység előtti hiedelmekre utal, melyek szerint a temetőben éjjel táncra kelnek a halottak, de hajnalhasadásig vissza kell feküdniük a sírba. Forrását a középkori keresztény világkép megrendülésében, a társadalmi ellentétek felszínre törésében s a pestisjárványok pusztításaiban kell keresnünk.
A haláltánc-ábrázolások allegorikusan arra utalnak, hogy a halál előtt minden ember egyenlő. Képzőművészetben kiemelkedő a Halál diadalát ábrázoló pisai freskó és Hans Holbein 40 fametszete a 16. század első feléből. Az irodalomban igazi vándortémává vált, számos nemzet költészetében felbukkan. Egyes motívumai megjelennek Villon költészetében, s napjainkig több műalkotásban is. A magyar irodalomban haláltánc-éneknek tekinthető a 16. századi protestáns énekszerzők néhány műve (Heltai Gáspár, Batizi András). A haláltánc hagyományából merít Arany János Bolond Istókjának első éneke (1850) s Hídavatás (1877) című balladája (megjegyzés: a mellékelt kép az ismert Zichy Mihály illusztráció), Madách Imre Az ember tragédiájának (1860) londoni színe, s Ady Endre Lédával a bálban, 1907 című költeménye is.
A zeneművészetben Liszt az, aki a (nemzeti) romantika központi figurája (megélt életkoránál fogva is) például kifejezetten fogékony volt a témára.
(A) Haláltánc szólózongorára (Lisitsa-val, kottásan tettem fel a YT-ra)
(B) Haláltánc zongorára és zenekarra (Bächer Mihály örökbecsű felvételét is feltettem partitúrával)
(C) Csárdás Macabre (zenekari átiratban tettem fel régi profile-om alá, kottásan)
(D) Szólózongorás átirat Saint-Saëns művére (Erről lesz még szó, természetesen)
Linkeket nem adnék most egyrészt a nagy anyag miatt, másrészt most mégiscsak Saint-Saëns lenne inkább a fókuszban. De a YouTube-on könnyedén meg lehet találni ezeket a videókat is: https://www.youtube.com/user/tnsnamesoralong
3, A Danse Macabre - Saint-Saëns egyik legismertebb műve
Ha Saint-Saëns, akkor ami azonnal az ember eszébe jut: Állatok farsangja például a topsláger Hattyúval, a Danse Macabre szimfónikus költemény, az 5 zongoraverseny, a 3. Orgona-szimfónia, a Sámson és Delila opera.
A Danse Macabre 1874-ben került bemutatásra, a szerző 39 éves korában. Igazi szimfonikus költemény, saját zenei programmal ahogy az dukál a műfajban. De már az első hangoktól kezdve: hiszen az óra éjfélt üt (12 explicit hanggal ábrázolva) jelezve az események kezdetét, ami a felvezetés után aztán egy sötét tónusú keringőbe torkollik, a hátborzongató fokozás lépcsőin. Külön hangsúlyozandó a szólóhegedű megjelenése a műben.
Egy darab sikerének egyfajta fokmérője lehet, hogy
(1) más is játssza, mint a szerző,
(2) a szerző halála után is játsszák
(3) átírják, más műveket ihlet meg. Itt egy angol vers például:
Zig, zig, zig, Death in a cadence, Striking with his heel a tomb, Death at midnight plays a dance-tune, Zig, zig, zig, on his violin. The winter wind blows and the night is dark; Moans are heard in the linden trees. Through the gloom, white skeletons pass, Running and leaping in their shrouds. Zig, zig, zig, each one is frisking, The bones of the dancers are heard to crack— But hist! of a sudden they quit the round, They push forward, they fly; the cock has crowed.
4, A művel kapcsolatos iskolai élményem
A Danse Macabre érdekes kapcsolatot teremt köztem és e blog között. Életem egyik meghatározó darabja, konkrét személyes iskolai élményem is kötődik hozzá.
Annak idején egy magyar órán Arany János Hídavatása kapcsán nagyon lelkesen beszéltem a műfajról, a darabról egy felelés közben, és ez annyira megtetszett a magyar tanárnőnek (akit egyébként kifejezetten nem szerettem: idős vénkisasszony volt komoly deformációkkal), hogy legközelebb vihettem bemutatni az osztálynak a művet (egyébként Vaclav Smetacek dirigálásában).
Ez aztán a legközelebbi alkalommal úgy nézett ki, hogy a tanáriból ketten mentünk fel: ő elöl, nekem meg kezemben a Tesla lemezjátszó és a lemez. Mire beléptünk az osztályba a magyar tanárnő azt találta mondani, "milyen ügyes fiú ez a Miklós". Ezután az osztály többsége persze morbid módon végigröhögte az egész Danse Macabre-t, és később is orrom alá dörgölték az inkriminált magyar tanári mondatot frocliból.
5, A Danse Macabre videóim:
Természetesen szerettem volna a Youtube-profile-omba feltenni a darabot, de nem találtam jó felvételt hozzá. Itt a blogon is kértem segítséget aztán végül 6 videót raktam fel: 2 eredetit két különböző karmesterrel (az egyik francia), 2 különböző zongoraátiratot, 1 db hegedű-zongorás átiratot, 1 db orgona-iratot. Mivel kizárólag kottás videókat igyekszem feltenni, elgondolkodtató a dolog súlya, hogy sikerült kottákat is szereznem az átiratokhoz (elektronikus formában).
(A bloggazda megjegyzése: a bejegyzésbe három videót szeretnék beágyazni: tnsname.ora kedvenc zenekari változatát, a Liszt-átiratot, valamint a Horowitz-féle feldolgozást.
A zenekari - eredeti - változat: ez a Vaclav Smetacek-féle változat tetszik nekem a legjobban, a szubjektív tetszési indexem: 92%.
A Liszt-féle átirat a Liszt-év miatt mindenképpen kikerül:
A harmadik videó pedig a Horowitz-féle átirat Horowitz előadásában:
Brutális, hogy mit melóztam ezzel a híres nevezetes Horowitz-verzióval, maga Horowitz előadásában!
A hangfile torrentről való, LP-ről digitalizálta be egy rajongó. Jó a hangminősége, de én még ilyen lemezkattogásokat, mint ami ebben a hangfile-ban volt, életben nem láttam(!). Determinisztikusan precízen hallom a sercenést, a kattogást de a hanghullámokban tizedszeri átnézésre sem találom a "bűnös" szögletjelet, hogy kiszedjem: ott van, de nincs ott. Így hiába szedtem ki több-tíz sercenést, bőven maradt sajnos benne. :o(
A kotta is nagyon kalandosan került hozzám, szerzői jogból már nem tölthető le a szokásos helyéről. De maga a kotta is nagyon rafinált volt, azon izgultam végig, hogy jól kapjam le az egyes kottaképeket, mert nem igazán kellemes sokórai photoshopolás után arra döbbeni, hogy egy kottasor pluszban vagy minuszban van valahol, pláne a darab legelején (szerencsére megúsztam).
Mire nem jó a kottázás?! ;) Így alaposan elmerülve Horowitz verziójában is (ami rendesen eltér Lisztétől), azt kell mondjam, hogy bár helyenként zseniális megoldások vannak benne, de bizony van benne öncélú virtuózkodás is (szvsz). Én összességében sokkal sikerültebbnek tartom Liszt átiratát, mind a Sains-Saëns-féle értékek megőrzése tekintetében, mind a liszti hangzás, a liszti Haláltánc tükrében, mind a virtuózitás és gondolatiság egyensúlyát tekintve. Liszt videóm egyébként megdöbbentően gyorsan szedi látogatóit. :o)
Nagy köszönet tnsname.ora-nak az újabb vendégposztért!
"Az elmúlt héten semmit nem gyakoroltam." - kezdett bele némi félelemmel a hangjában. "Egyszerűen képtelen voltam rá. Egész héten azon gondolkoztam, vajon szeretem-e Lisztet?" - M. néni nem szólt semmit, kényelmesen hátradőlt a széken, kicsit hátravetette a fejét, mintegy megadva az engedélyt a folytatásra.
A haláltánc-ábrázolások allegorikusan arra utalnak, hogy a halál előtt minden ember egyenlő. Képzőművészetben kiemelkedő a Halál diadalát ábrázoló pisai freskó és Hans Holbein 40 fametszete a 16. század első feléből. Az irodalomban igazi vándortémává vált, számos nemzet költészetében felbukkan. Egyes motívumai megjelennek Villon költészetében, s napjainkig több műalkotásban is. A magyar irodalomban haláltánc-éneknek tekinthető a 16. századi protestáns énekszerzők néhány műve (Heltai Gáspár, Batizi András). A haláltánc hagyományából merít Arany János Bolond Istókjának első éneke (1850) s Hídavatás (1877) című balladája (megjegyzés: a mellékelt kép az ismert Zichy Mihály illusztráció), Madách Imre Az ember tragédiájának (1860) londoni színe, s Ady Endre Lédával a bálban, 1907 című költeménye is.