"Akármilyen furcsa is, Amikor egy élőlény: egy kislány. Felejtsétek el egy pillanatra a szó jelentését, csukjátok be a szemeteket, és mondjátok ki csak úgy magatoknak félig hangosan: Amikor... Úgy hangzik ez, hogy lehetne akár valamilyen nobilis anyag: puha, sötét és bársonyos; lehetne egy drágakő, egy kristály vagy egy nemes ásvány, vagy lehetne akár egy bolygó, egy csillag vagy egy messzi égitest; Amikor, Amikor, Amikor..."

Az előző rész folytatása:

Miután Amikor leszállt az Égből, szép lassan elkezdett megismerkedni a földi dolgokkal. Az első napon megismerkedett a virágokkal, a másodikon a fákkal, a harmadikon a jelzőtáblákkal, aztán egyszer csak, a sokadik napon találkozott a számokkal. Először megszámolta őket egytől tízig, aztán egytől százig. Mivel ez elsőre sikerült Neki, felbátorodott, és rögvest megszámolta őket egytől ezerig.

A számolás után megtanulta az összeadás, a kivonás, az osztás és a szorzás műveletét. Ezekben nagy örömét lelte, és nagy tehetséget is mutatott mindenféle feladatok megoldásában: mindig újabbakat és nehezebbeket kért. Így érkezett el a prímszámokhoz, és Amikor, akinek egyébként is hajlama volt a melankóliára, hirtelen nagyon bánatos lett.

Mélyen átérezte a prímszámok magányát, akik bizonyos szorult helyzetekben csak az egyesre és önmagukra számíthatnak. Mi van akkor - gondolta magában -, ha mondjuk az összes prímszámnak egyszerre kell az a bizonyos egyes? Összevesznek? Kiabálnak egymással? Ettől még inkább elszomorodott, majd hirtelen felderült az arca: Igen, Ő lesz az, aki a prímszámok mellé szegődik örökre: az egyes és önmaguk mellett Vele is lehessen osztani ezeket a magányos számokat!

Az imént még bánatos és könnyáztatta arc dacos és tettre kész lett. Amikor azonnal felkereste a Számok Legnagyobb Földi Tudósát, hogy kérvényezze: foglalják írásba, írják bele A Számok Nagy Könyvébe, hogy a prímszámok az egyesen és önmagukon kívül Vele, Amikorral is oszthatóak. A Számok Legnagyobb Földi Tudósa figyelmesen hallgatta Amikort, megértően bólogatott, de sajnos nem tudott segíteni.

És ekkor, mielőtt Amikort ismét elragadta volna a bánat, valahonnan messziről - talán egyenesen az Égből - felhangzott egy Chopin keringő - Dinu Lipatti zongorázott:

Amikor rögtön tudta: a prímszámok most már soha nem lesznek magányosak, soha nem fognak összeveszni. A keringő dallamából egy kosárkát font, puha bársonnyal kibélelte, és az összes prímszámot szép finoman a kosárba terelte. Mindegyiket megsimogatta, mindegyikkel elbeszélgetett, és a lelkükre kötötte, hogy soha ne vesszenek össze az egyesen, inkább szóljanak Neki, és Ő majd mindent elsimít.

A prímszámok hálásan fogadták Amikor törődését, és büszkén, öntudatosan masírozták vissza Amikor kosarából a Számok Birodalmába. Így történt, hogy bár továbbra sem oszthatóak a prímszámok egyen és önmagukon kívül mással, de azon a napon örök életükre kaptak egy védőszentet...

"Akármilyen furcsa is, Amikor egy élőlény: egy kislány. Felejtsétek el egy pillanatra a szó jelentését, csukjátok be a szemeteket, és mondjátok ki csak úgy magatoknak félig hangosan: Amikor... Úgy hangzik ez, hogy lehetne akár valamilyen nobilis anyag: puha, sötét és bársonyos; lehetne egy drágakő, egy kristály vagy egy nemes ásvány, vagy lehetne akár egy bolygó, egy csillag vagy egy messzi égitest; Amikor, Amikor, Amikor..."

Az előző rész folytatása:

Amikor ment, mendegélt, és mielőtt elérte volna az Ég határát, ahol a nagy ugrás várta, egyszer csak egy ódon házat látott meg a távolban. Borostyán futotta be a falait, kőszobrok aludták örök álmukat a dús és sűrű kertben, vad rózsabokrok lehelték buján édeskés illatukat a kora estébe, az ablakok mögött pedig roskadozó polcok törték az ég felé, a padlót vastag szőnyegek borították mindenhol.

A két pont, akiket még csak távolról látott, és akik a ház előtt várták Őt, nem volt más, mint Clara Schumann és Brahms. Ott fent gyorsan és némán terjed minden: az angyalok szárnysuhogásukkal adnak hírt arról, ami fontos; a legapróbb rezdülést is eljuttatják ezek a selyem szárnysuhogások a legeldugottabb bolygókra, csillagokra, és a legmesszebbi zugokba is. Így történt, hogy Clara és Brahms pontosan tudták, hogy mikor jár majd erre Amikor: várták, hogy elbúcsúzzanak Tőle a hosszú út előtt.

A tágas szobában ültek le, ahol a sarokban feketén és szigorúan állt Brahms zongorája. A hazatért és az éppen útnak induló lelkek ősi tudásával hosszan és némán beszélgettek. Brahms olykor felállt, a zongorához ült, és útravalónak Amikor kedvenc zongoradarabjait játszotta, utolsónak az opus 118-as sorozat második darabját:

Amikor egy ponton egyszer csak beledugta angyal-ujjacskáját az előtte gőzölgő teába, ujját a szájába vette: így ivott pár kortyot, aztán egy pillanatra behunyta szemét, pár mélyet sóhajtott, elmosolyodott, és puha léptekkel elindult az Ég határa felé.

Clara és Brahms hosszan álltak még kint a ház előtt: némán és meghatva Amikorra gondoltak. A távolba néztek mindketten, és egyszer csak azt vették észre, hogy Amikor láthatatlan ajándékot hagyott itt nekik: minden pontosan olyan volt, mint ahogyan mindig is szerettek volna. És azon az estén végre olyan közel kerültek egymáshoz, amelyre mindig is vágytak...

Akármilyen furcsa is, Amikor egy élőlény: egy kislány. Felejtsétek el egy pillanatra a szó jelentését, csukjátok be a szemeteket, és mondjátok ki csak úgy magatoknak félig hangosan: Amikor... Úgy hangzik ez, hogy lehetne akár valamilyen nobilis anyag: puha, sötét és bársonyos; lehetne egy drágakő, egy kristály vagy egy nemes ásvány, vagy lehetne akár egy bolygó, egy csillag vagy egy messzi égitest; Amikor, Amikor, Amikor...

Amikor egy szerelemben fogant. A Nő és a Férfi sokat beszélgettek nevekről: egy-egy nevet felkaptak, megforgatták magukban akár egy korty bort: arcot, testet képzeltek a névhez, aztán vagy megtartották a nevet vagy elvetették. Egyszer arra gondoltak, hogy vajon milyen neveket adnának egy ikerpárnak: egy kisfiúnak és egy kislánynak. Majd miután megtalálták és egyetértettek a nevekben, azt érezték, hogy ez így nem teljes, kéne még egy kistestvér az ikreknek: egy kislány. Beszélgették, és a Nő többször megismételte a szót, mintha nem tudná, hogy mit is szeretne utána mondani: "amikor..., amikor..." A Férfi gondolt egy merészet, és így szólt: "...hát ez legyen a neve, legyen Amikor! Hallgasd csak, hogy milyen szép..."

És ekkor ott fent, ahol a Mindennapi klasszikusok égi meséi is játszódnak, ahol Clara Schumann és Brahms örök szerelemben él, ahová az elhalt testekből a lelkek felköltöznek, és ahol a lelkek azt nézik, hogy melyik fogantatáskor milyen testekbe költözzenek újra, egy finom kicsi lélek meghallotta a szót: Amikor... És ez a pontszerű, puha lelkecske elindult: a lélektársai mind megnyíltak előtte, sorfalat álltak Neki, mert mindegyikük tudta és érezte, hogy ez a név pontosan Ő, ez a név senki másra nem várt, csak Rá...

Valahol messze, Amikor kedves bolygóján az égi zenekar Bach h-moll szvitjét játszotta: Amikor visszanézett, magába szívta az összes hangjegyet, egy apró mosoly tűnt fel lélek-arcocskáján, finoman visszaintegetett, és ment, ment tovább rendületlenül...

Van a népmese a királyról és a három lányáról, akik közül a legkisebb királylány úgy szereti az apját, mint a sót. Ez azért jutott eszembe, mert sokat gondolok a múlt vasárnapi BMC-beli Bartók vonósnégyes előadásra, és ha az azóta tartó élményt egy szóval kéne jellemeznem, akkor azt mondanám, hogy olyan ez, mint a hagyma: folyamatosan újabb és újabb érzéseket, gondolatokat hoz elő, és ezek a gondolatok és érzések úgy rakódnak egymásra, vagy úgy omlanak le, mint a hagyma héjai.

Évekkel ezelőtt megvettem Beethoven utolsó vonósnégyeseiből az opus 127-est és az opus 131-est. Az előadás óta teljesen máshogyan hallgatom ezeket - főleg az opus 131-est szoktam hallgatni. De hogy pontosan hogyan, azt nem tudnám megmondani: talán mélyebben, főleg mióta elolvastam Hamvas Béla írását az utolsó kvartettekről, és talán azért is mélyebben, mert folyamatosan a fülemben van az előadás egyik legfontosabb mondata: "... a vonósnégyes a zenetörténet legintenzívebb zenéje..."

Meg eszembe jutott egy Márai írás részlete, az írás Krúdyról szól, az írói életének végéről: "Fia egyszer ezt mondta ez egyedüllétről. - A papa oly magányos volt a végén, mint Beethoven."

Ez most az aktuális héj, az előadás után egy héttel. És talán nem is érdekes a héj pontos milyensége, hiszen a legnagyobb élmény maga az élmény ilyen hosszan tartó volta...

Az egész 2006-ban, Mozart születésének 250. évfordulóján kezdődött. Abban az időben egy reklámügynökségnél dolgoztam, és azt találtam ki, hogy az akkor még az origo.hu alatt működő fidelio.hu és az origo.hu indítson közös edukációs sorozatot, ahol minden héten bemutatnak egy Mozart művet, és egy ahhoz kapcsolódó darabot egy másik szerzőtől.

Egy konkrét példa: legyen egyik héten a Mozart Requiem, és legyen vele párban mondjuk Verdi azonos című műve. Legyenek írásos anyagok: életrajzi részletek, korábbi kritikák és élménybeszámolók, valamint zenei idézetek, videók. A sorozatot vagy a rovatot egy hirdető támogatta volna - abban az időben még nem volt válság, és a multinacionális vállalatok kultúrára is jóval többet költöttek, mint mostanában. A saját ügyfélkörből egy céget kerestem meg az ötlettel, sajnos nem lett belőle semmi.

A koncepció aztán kiegészült egy zenei előadás-sorozat ötletével: ekkor kerestem meg Mácsai Jánost, hogy mit szólna ehhez, lenne-e hozzá kedve. Az ötlet tetszett Neki, de támogatót továbbra sem találtunk, és szépen lassan belecsúsztunk a válságba.

Az ötlet azonban továbbra sem hagyott nyugodni, de már csak előadás-sorozatban gondolkoztam. Közben 2010-ben elindítottam a blogot kettős céllal. Az egyik a saját zenei élményeim megírása, a másik pedig az innen-onnan előbányászott írások, tanulmányok megosztása egy szélesebb körrel. Felmerült a kérdés: miért ne csinálhatná az előadás-sorozatot a blog? Aztán idén nyáron, hosszú vajúdás után varázsütésre egyszer csak érkezett egy BMC-s kapcsolat. A BMC szinte azonnal igent mondott: ilyen előzmények után született meg a tervek szerint 2014-ben 10-12 alkalommal jelentkező Mindennapi klasszikusok esti beszélgetések sorozatot megnyitó Bartók-előadás a Bartók kvartettekről.

***

Azt mindenképpen szeretném elmondani, hogy mindig is nagyon szerettem Mácsai János műsorait a Bartók Rádióban, különösen az évekkel ezelőtti Muzsikáló reggeleket. Az egyes zenék között elhangzó felvezetésekből nagyon sokat tanultam, ezek nagyon nagy kedvet csináltak a további zenehallgatáshoz és az ismeretek elmélyítéséhez, valamint segítették az eligazodást szerzőkben és művekben. Én éppen ezért vártam leginkább az estet: vajon mennyiben könnyíti majd meg a kvartettek megértését, jövőbeni hallgatást ez az előadás? Rövid válaszom a saját kérdésemre: nagyon megkönnyíti.

De kezdjünk az elején! Nagyon tetszett, ahogyan az első pár percben a vonósnégyes műfaját - "a legintenzívebb zene a zenetörténetben" - elhelyezte az előadó ráhangolódásként, és ahogyan Haydntól Beethovenen és Brahmson át megérkeztünk Bartókig. Ebben a részben hangzott el ajánlásként Hamvas Béla írása, "lelki esszéje", amely Beethoven kései kvartettjeiről is szól: Kései művek melankóliája. Elérhetőség: http://hamvaseletmu.uw.hu/13.htm#08

"A melankólia nem egyszerű. Egyáltalában az öregkori melankóliánál bonyolultabb és sokszerűbb állapot nincs. Az ember nemcsak jelen életének valamennyi korszakát éli egyszerre. Mintha azoknak, akik a lélekvándorlást tanítják, igazuk lenne. A melankóliában az elmúlt és a jelen és a jövő karmái torlódnak. Az ember szimultán egy tucat, még több sorsot él, egymáshoz alig tartozó, különböző eredetű, korú, foglalkozású, fajú, fejlettségű, vérmérsékletű ember sorsát ugyanabban az órában és percben és pillanatban. Észvesztő gazdagság és észvesztő bonyodalom. Néha két sors benne egymás mellé kerül, az egyik háromnegyedes andante fisz moll, a másik alla breve con brio g-dúr. Mit kezd vele? Mind a kettő egyszerre szól. Olyan, mint a macskazene. Bele kell őrülni."

Szintén nagyon tetszett, hogy rendszeresen hangzottak el rövid, írásos idézetek az asztalra kitett könyvekből. Ezek közül egyet szeretnék is megosztani, ajánlani - Kroó György Bartók kalauz című könyvét: http://moly.hu/konyvek/kroo-gyorgy-bartok-kalauz

Érdemes megemlíteni a szöveges ismertetők és a zenei idézetek arányát is: ezek nekem tökéletes egységet alkottak, és annak különösen örültem, hogy nem kizárólag a kvartettekből hangzottak el részletek, hanem például megszólalt Bartók Szabadban című művéből két tétel is. Az egyik az Éjszaka zenéje volt, ez a IV. vonósnégyes harmadik, "éjszaka-zene" tételéhez kapcsolódott:

Végezetül szeretnék szólni az előadás hosszáról. Úgy terveztük, hogy az est 60 perc hosszúságú lesz; végül 65-70 perc lett úgy, hogy a vége kicsit hajszásra sikerült - talán éppen a sokat említett bartóki hajsza miatt... Én a magam részéről szívesen hallgattam volna még az előadást; ugyanezt jelezték páran a közönségből is. Ezt mindenképpen érdemes megfontolni a jövőre nézve, és akár 75 vagy 90 percessé tenni a következő részeket.

Összefoglalva azt tudom elmondani, hogy az estet nem csupán zenei, és nem is csupán Bartók-élményként éltem meg, sokkal inkább valamilyen inspiratív lelki vagy intellektuális élménynek látom, amely nagyon sokat adott a Bartók-képemhez, és amely nagy részben a közérthetősége miatt ismét nagy kedvet csinált Bartók további hallgatásához, a Bartókkal való további elmélyüléshez, és a vonósnégyes irodalom felfedezéséhez.

***

Szóval, a tervek szerint jövünk jövőre is: a 2014-es előadásokról folyamatos tájékoztatást nyújt majd a blog és a Mindennapi klasszikusok Facebook oldala. És mint a blog életében minden fontos eseménykor, ezúttal is szeretném megköszönni a figyelmeteket, a like-okat és a hozzászólásokat - ez a támogatás is kellett a rendezvénysorozat elindításhoz.

Külön köszönet a Gyulai Pálinka Manufaktúrának a nagylelkű támogatásért!