Napok óta sokat gondolok arra az épületre, ahová gyerekkorom óta mindig el kell mennem. Erre soha senki nem kényszerített, soha senki nem vitt el oda - teljesen egyedül, magamtól fedeztem fel; már ha egyáltalán fel kellett fedezni ezt a régóta ismert épületet és környéket. És ha esetleg valaki el is jött vagy jön velem, lélekben mindig egyedül vagyok ott. Az épület egyébként Budapesten van, az egyik belvárosi kerületben; pasztell színű téglák, fekete rácsok és korlátok. Amikor gyerek voltam, mindig szorongva mentem oda, aztán a szorongás oldódott; teljesen azonban soha nem múlt el: a mai napig megmaradt belőle valami, pedig mostanában a falát is meg szoktam érteni, sőt, meg is simogatom.
A múlt héten és ezen a héten is voltam ott: egyszer a távolabbi metrómegállónál szálltam ki, aztán egy héttel később a másiknál, és ahogyan egyre közelebb értem hozzá, mindkét esetben ugyanaz a mély boldogság, de az érzés alján valami egészen halk, finom és simogató szorongás. Érzés talán egy előző életből: megyek haza, mindjárt otthon leszek, és ha hazaérek, becsukjuk az ajtót, és akkor csak mi leszünk, senki más.
Aztán pár évvel a gyerekkor után a mai napig visszatérő álmok: egy régebbi korban elevenedett meg az épület, az álmokban új szárnyai, titkos hátsó bejáratai lettek; alaposan megismertem belülről és építészetileg, megismertem a lakókat, és a jelenben átélt hangulatok és érzések megteltek a múlt hangulataival, érzéseivel. És nemcsak az épület, hanem az egész környék is megjelent és el kezdett élni az álmokban; minden esetben sűrű, nehéz, fajsúlyos álmok, és aztán egész nap ringatózás ebben a hangulatban, utána pedig a vágyakozás: mikor álmodom majd megint ezt, mikor járok majd megint ott?
És hogy ezt miért mesélem el pont itt, és hogy ennek mi köze a zenéhez?
Mert szinte szóról szóra ugyanez az érzés, amikor először hallottam a Brahms balladákat - valahonnan ismerem ezeket, és ugyanaz a nehéz, sűrű és fajsúlyos érzés zenehallgatáskor, mint az álmokban. És ilyenkor ugyanolyan titkos hátsó bejáratai, misztikus új szobái, erkélyei lesznek a balladáknak, mint álmomban az épületnek.
A balladákat is újra és újra meg kell hallgatnom az első találkozás óta, folyamatosan vissza kell térnem hozzájuk; ha hallgatom őket, akkor erre az épületre és a környékre gondolok, ha meg ott járok, akkor szinte mindig a balladák jutnak eszembe.
Azt hiszem, hogy egyetlen zeneszerzőhöz sem fűz olyan régi és mély kötelék, mint Brahmshoz és a zongoradarabjaihoz, és ez is a zenehallgatás egyik legnagyobb élménye.
Ma este hivatalos voltam a Táncszínházba egy gálaestre, elhangzott többek között a Bolero egy tánckoreográfiával. Az est moderátora hosszan vezette fel a produkciót, hosszan beszélt a Boleroról, a hangszerelésről és Ravelről. A program addig halálosan unalmas volt, alig figyeltem, és azt hiszem mások sem figyeltek igazán, de az orgazmus szóra mindenki felkapta a fejét: valami olyasmit mondott, hogy a Boleroval vizuális orgazmus élhető át. (Igaza volt: orgazmus közeli élmény volt az előadás - hogy a zene vagy az előadás miatt, azt hiszem, hogy teljesen mindegy.)
Ma elolvastam a figaro.postr.hu 
A héten elmeséltem a Ny-nak az egyik hozzászólást: Beethoven szimfóniái gyerekdalok a Brahms szimfóniákhoz képest. A Ny. csak nevetett, és azt mondta, hogy szerinte nem egészen, és hogy a Beethoven szimfóniák mind nagyon magasan vannak, valahol ott az Istennél. Tegnap és ma meghallgattam, meghallgattuk a másodikat, a negyediket, a hatodikat, a hetediket és a nyolcadikat. (Tényleg nagyon magasan vannak, tényleg egészen ott valahol az Istennél...)
Az utcánk tele van brahmsi házakkal, így maga az utca is nyugodtan nevezhető brahmsinak, de talán az egész környék is. A lépcső, amely Budapest egyik központi terére vezet le, mindenképpen, és az az utca is, amelyben a lépcső folytatódik: jobb és baloldalt szintén brahmsi házak. Minden reggel itt sétálok le, Brahmsra gondolok, elképzelem Őt a házakban: kertekben, szobákban, teraszokon és arra gondolok, hogy este biztosan fogok majd Brahmsot hallgatni. És ez napok óta így is van: minden este valamelyik szimfóniája - ez ennek az ősznek a legnagyobb zenei élménye: esténként lefekvés előtt Brahms.