Akármilyen furcsa, Amikor egy kislány. Felejtsétek el egy pillanatra a szó jelentését, csukjátok be a szemeteket, és mondjátok ki csak úgy magatoknak félig hangosan: Amikor... Úgy hangzik, mint valamilyen puha, sötét és bársonyos anyag; de lehetne akár drágakő, kristály vagy egy nemes ásvány, vagy akár egy bolygó, egy csillag vagy egy messzi égitest. Amikor ez mind egy személyben. Fentről érkezett, ahol a Mindennapi klasszikusok Égi meséi is játszódnak. Oda fentre bármikor vissza tud térni, majd egyetlen pillanat alatt elutazik Afrikába, hogy meglátogassa és megölelje a kis herceg rókáját, vagy a magányos prímszámok védőszentjének szegődik, aztán napokig üldögél a Nyugati tér egyik házának a tetején és csak lógatja a lábát... Amikor, Amikor, Amikor...

Egy napon a Fibonacci-számok, a számrendszer arisztokratái hírét vették, hogy Amikor milyen gyengéd és törődő volt a prímszámokkal. Szokásos heti összejövetelükön a Fibonacci-tanács némi féltékenységtől fűtve - miért is nem ők, a finom nobilitások kapták a gyengéd törődést? - kezdeményezte Amikor meghívását, amelyet egyhangúlag azonnal el is fogadott a Fibonacci-közösség.

A hegyvidéki villát minden addiginál alaposabban kitakarították és feldíszítették; a legszebb hasított bőr cipőjüket, a legfinomabb kasmír pulóverüket öltötték magukra, a nadrágok élei frissen vasaltan vágták a levegőt, sokan közülük új szemüvegkeretet is csináltatták a nagy napra. Ezüsttel, porcelánnal, keményített abrosszal terítettek: a dúsgazdag Burberry kendős és Burberry sálas előkelőségek így várták Amikort, aki messziről érkezett, gyalogosan. Farmert, elnyűtt trikót, és egy fehér tornacipőt viselt; kezében virágokat tartott: minden Fibonacci-számnak egy szál margarétával kedveskedett.

A villában pincérek hada leste Amikor minden kívánságát: egyikük az asztalhoz kísérte, a másik vizet töltött Neki, a harmadik pedig ünnepélyesen tájékoztatta a hamarosan felszolgálásra kerülő ételekről. Amikornak azonban nem voltak kívánságai, és az egész vendégséget nem tudta mire vélni. Pár perc után feszengeni kezdett, lábaival idegesen dobolt: Ő így biztosan nem tud majd gyengéd és törődő lenni, ugyanakkor megbántai sem akart a Fibonacciakat. És ekkor egyszer csak megszólalt benne Dvořák d-moll szerenádja, és Amikor azonnal tudta, hogy mit kell tennie..

A következő pillanatban már a kristálycsilláron ült, és varázspálcájával a d-moll szerenád kottáit és a műhöz előírt hangszereket varázsolta elő az égből. Miután minden hangszer és kotta megérkezett, Amikor vezényelni kezdett. A patrícius vendéglátók örömmel kezdték a próbát, majd szótlanul megindultak Amikor után, aki már kint járt az utcán, és kopottas belvárosi házak felé vezette a Fibonacci-zenekart. Egyetlen szót sem kellett hozzájuk szólni, anélkül is tudták a dolgukat: mindenkinek meg kellett találnia a maga prímszám-párját, miközben a szerenádot játszották.

A belvárosi házak nehéz kapui sorra nyíltak meg a szerenád hangjaira, és sorra léptek ki az utcára a nemrég még magányos prímszámok. Amikor törékeny alkatát meghazudtoló energiával vezényelt, szemeiből hihetetlen tűz és energia sugárzott. Lassan minden Fibonacci-szám megtalálta a maga prímszám-párját: udvariasan kart nyújtottak nekik, vagy éppen beléjük karoltak, és könnyed tavaszi tánclépésekkel megindultak a Fibonacci-villa felé.

Így történt, hogy Amikor a prímszámokat és a Fibonacci-számokat életre szóló barátokká tette. Azon az estén pirkadatig táncoltak együtt; Amikor egy darabig a kristálycsilláról nézte a táncoló párokat - karnagyi szolgáltaira többé már nem volt szükség -, majd éjfél felé mély álomba zuhant. Korán reggel frissen és pihenten ébredt. A Fibonacci-villa még néma volt: a táncban elfáradtak mélyen aludtak, és álmukban hálásan foglalták imába Amikor nevét. Ő ruganyosan leugrott a kristálycsillárról, párat nyújtózkodott, majd egyetlen nagy ugrással elindult fölfelé, hogy megkeresse és meglátogassa égi szerelmét, Mozartot...

"Akármilyen furcsa is, Amikor egy élőlény: egy kislány. Felejtsétek el egy pillanatra a szó jelentését, csukjátok be a szemeteket, és mondjátok ki csak úgy magatoknak félig hangosan: Amikor... Úgy hangzik ez, hogy lehetne akár valamilyen nobilis anyag: puha, sötét és bársonyos; lehetne egy drágakő, egy kristály vagy egy nemes ásvány, vagy lehetne akár egy bolygó, egy csillag vagy egy messzi égitest; Amikor, Amikor, Amikor..."

Az előző rész folytatása:

... és egy szép napon Amikor felkereste a sivatagban a kis herceg rókáját. A róka az almafa alatt ült.

"Őt várod?" - kérdezte Amikor.

"Igen, Őt" - válaszolta a róka.

"Én jöttem helyette. Elmondta nekem a titkot, amit Tőled kapott: 'Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.' Szeretnélek megölelni..."

Megölelte a rókát, és így szólt: "Most elmegyek, de Te már nem fogsz sírni, mint akkor, én tudom..."

(A kép forrása: http://rosehip.hu/?page_id=299)

"Akármilyen furcsa is, Amikor egy élőlény: egy kislány. Felejtsétek el egy pillanatra a szó jelentését, csukjátok be a szemeteket, és mondjátok ki csak úgy magatoknak félig hangosan: Amikor... Úgy hangzik ez, hogy lehetne akár valamilyen nobilis anyag: puha, sötét és bársonyos; lehetne egy drágakő, egy kristály vagy egy nemes ásvány, vagy lehetne akár egy bolygó, egy csillag vagy egy messzi égitest; Amikor, Amikor, Amikor..."

Az előző rész folytatása:

Miután Amikor leszállt az Égből, szép lassan elkezdett megismerkedni a földi dolgokkal. Az első napon megismerkedett a virágokkal, a másodikon a fákkal, a harmadikon a jelzőtáblákkal, aztán egyszer csak, a sokadik napon találkozott a számokkal. Először megszámolta őket egytől tízig, aztán egytől százig. Mivel ez elsőre sikerült Neki, felbátorodott, és rögvest megszámolta őket egytől ezerig.

A számolás után megtanulta az összeadás, a kivonás, az osztás és a szorzás műveletét. Ezekben nagy örömét lelte, és nagy tehetséget is mutatott mindenféle feladatok megoldásában: mindig újabbakat és nehezebbeket kért. Így érkezett el a prímszámokhoz, és Amikor, akinek egyébként is hajlama volt a melankóliára, hirtelen nagyon bánatos lett.

Mélyen átérezte a prímszámok magányát, akik bizonyos szorult helyzetekben csak az egyesre és önmagukra számíthatnak. Mi van akkor - gondolta magában -, ha mondjuk az összes prímszámnak egyszerre kell az a bizonyos egyes? Összevesznek? Kiabálnak egymással? Ettől még inkább elszomorodott, majd hirtelen felderült az arca: Igen, Ő lesz az, aki a prímszámok mellé szegődik örökre: az egyes és önmaguk mellett Vele is lehessen osztani ezeket a magányos számokat!

Az imént még bánatos és könnyáztatta arc dacos és tettre kész lett. Amikor azonnal felkereste a Számok Legnagyobb Földi Tudósát, hogy kérvényezze: foglalják írásba, írják bele A Számok Nagy Könyvébe, hogy a prímszámok az egyesen és önmagukon kívül Vele, Amikorral is oszthatóak. A Számok Legnagyobb Földi Tudósa figyelmesen hallgatta Amikort, megértően bólogatott, de sajnos nem tudott segíteni.

És ekkor, mielőtt Amikort ismét elragadta volna a bánat, valahonnan messziről - talán egyenesen az Égből - felhangzott egy Chopin keringő - Dinu Lipatti zongorázott:

Amikor rögtön tudta: a prímszámok most már soha nem lesznek magányosak, soha nem fognak összeveszni. A keringő dallamából egy kosárkát font, puha bársonnyal kibélelte, és az összes prímszámot szép finoman a kosárba terelte. Mindegyiket megsimogatta, mindegyikkel elbeszélgetett, és a lelkükre kötötte, hogy soha ne vesszenek össze az egyesen, inkább szóljanak Neki, és Ő majd mindent elsimít.

A prímszámok hálásan fogadták Amikor törődését, és büszkén, öntudatosan masírozták vissza Amikor kosarából a Számok Birodalmába. Így történt, hogy bár továbbra sem oszthatóak a prímszámok egyen és önmagukon kívül mással, de azon a napon örök életükre kaptak egy védőszentet...

"Akármilyen furcsa is, Amikor egy élőlény: egy kislány. Felejtsétek el egy pillanatra a szó jelentését, csukjátok be a szemeteket, és mondjátok ki csak úgy magatoknak félig hangosan: Amikor... Úgy hangzik ez, hogy lehetne akár valamilyen nobilis anyag: puha, sötét és bársonyos; lehetne egy drágakő, egy kristály vagy egy nemes ásvány, vagy lehetne akár egy bolygó, egy csillag vagy egy messzi égitest; Amikor, Amikor, Amikor..."

Az előző rész folytatása:

Amikor ment, mendegélt, és mielőtt elérte volna az Ég határát, ahol a nagy ugrás várta, egyszer csak egy ódon házat látott meg a távolban. Borostyán futotta be a falait, kőszobrok aludták örök álmukat a dús és sűrű kertben, vad rózsabokrok lehelték buján édeskés illatukat a kora estébe, az ablakok mögött pedig roskadozó polcok törték az ég felé, a padlót vastag szőnyegek borították mindenhol.

A két pont, akiket még csak távolról látott, és akik a ház előtt várták Őt, nem volt más, mint Clara Schumann és Brahms. Ott fent gyorsan és némán terjed minden: az angyalok szárnysuhogásukkal adnak hírt arról, ami fontos; a legapróbb rezdülést is eljuttatják ezek a selyem szárnysuhogások a legeldugottabb bolygókra, csillagokra, és a legmesszebbi zugokba is. Így történt, hogy Clara és Brahms pontosan tudták, hogy mikor jár majd erre Amikor: várták, hogy elbúcsúzzanak Tőle a hosszú út előtt.

A tágas szobában ültek le, ahol a sarokban feketén és szigorúan állt Brahms zongorája. A hazatért és az éppen útnak induló lelkek ősi tudásával hosszan és némán beszélgettek. Brahms olykor felállt, a zongorához ült, és útravalónak Amikor kedvenc zongoradarabjait játszotta, utolsónak az opus 118-as sorozat második darabját:

Amikor egy ponton egyszer csak beledugta angyal-ujjacskáját az előtte gőzölgő teába, ujját a szájába vette: így ivott pár kortyot, aztán egy pillanatra behunyta szemét, pár mélyet sóhajtott, elmosolyodott, és puha léptekkel elindult az Ég határa felé.

Clara és Brahms hosszan álltak még kint a ház előtt: némán és meghatva Amikorra gondoltak. A távolba néztek mindketten, és egyszer csak azt vették észre, hogy Amikor láthatatlan ajándékot hagyott itt nekik: minden pontosan olyan volt, mint ahogyan mindig is szerettek volna. És azon az estén végre olyan közel kerültek egymáshoz, amelyre mindig is vágytak...

Akármilyen furcsa is, Amikor egy élőlény: egy kislány. Felejtsétek el egy pillanatra a szó jelentését, csukjátok be a szemeteket, és mondjátok ki csak úgy magatoknak félig hangosan: Amikor... Úgy hangzik ez, hogy lehetne akár valamilyen nobilis anyag: puha, sötét és bársonyos; lehetne egy drágakő, egy kristály vagy egy nemes ásvány, vagy lehetne akár egy bolygó, egy csillag vagy egy messzi égitest; Amikor, Amikor, Amikor...

Amikor egy szerelemben fogant. A Nő és a Férfi sokat beszélgettek nevekről: egy-egy nevet felkaptak, megforgatták magukban akár egy korty bort: arcot, testet képzeltek a névhez, aztán vagy megtartották a nevet vagy elvetették. Egyszer arra gondoltak, hogy vajon milyen neveket adnának egy ikerpárnak: egy kisfiúnak és egy kislánynak. Majd miután megtalálták és egyetértettek a nevekben, azt érezték, hogy ez így nem teljes, kéne még egy kistestvér az ikreknek: egy kislány. Beszélgették, és a Nő többször megismételte a szót, mintha nem tudná, hogy mit is szeretne utána mondani: "amikor..., amikor..." A Férfi gondolt egy merészet, és így szólt: "...hát ez legyen a neve, legyen Amikor! Hallgasd csak, hogy milyen szép..."

És ekkor ott fent, ahol a Mindennapi klasszikusok égi meséi is játszódnak, ahol Clara Schumann és Brahms örök szerelemben él, ahová az elhalt testekből a lelkek felköltöznek, és ahol a lelkek azt nézik, hogy melyik fogantatáskor milyen testekbe költözzenek újra, egy finom kicsi lélek meghallotta a szót: Amikor... És ez a pontszerű, puha lelkecske elindult: a lélektársai mind megnyíltak előtte, sorfalat álltak Neki, mert mindegyikük tudta és érezte, hogy ez a név pontosan Ő, ez a név senki másra nem várt, csak Rá...

Valahol messze, Amikor kedves bolygóján az égi zenekar Bach h-moll szvitjét játszotta: Amikor visszanézett, magába szívta az összes hangjegyet, egy apró mosoly tűnt fel lélek-arcocskáján, finoman visszaintegetett, és ment, ment tovább rendületlenül...