Tegnap este a MÜPA második emeleti erkélyén a BFZ Bartók estjén eszembe jutott egy régi interjú, amelyben egy hegedűművész beszélt Bartókról. Amikor először tanulmányozta valamelyik hegedűverseny partitúráját, akkor döbbent rá, hogy mennyire alaposan és mennyire kifinomultan van kidolgozva, szerinte csak Bach és Mozart partitúrái ilyenek.

Hasonló élmény volt tegnap látni az erkélyről a Kékszakállút; nem csak hallgatni a zenét, hanem látni is a zenekart, és azt, ahogyan az egyes ajtókat megszínezi Bartók. (Egyetlen szépséghiba: innen nem hallani jól az énekeseket, a zene nagyon elnyomja őket, és a szöveget sem lehet rendesen érteni.)

És nagyon finom a Kékszakállúnak és ennek bartóki mozinak az  utórezgése: ma sokszor jutott eszembe, többször is bele-belehallgattam az operába, most meg kifejezetten jólesik újra meghallgatni az egészet és közben képeket keresni róla.

Az előző bejegyzéshez hasonlóan ez sem túl hosszú, de ezt is le kellett írnom, akármilyen fáradt is vagyok.

A Kékszakállú megunhatatlan.