Varnus Xavér írja Folytatás című könyvében: "Akkor, ott, azon a délutánon döbbentem rá: vannak zenék, amelyeket soha nem lehet annyira kifordítani önmagukból, hogy ne maradjon meg az a jellegzetes vezérvonal, amely mintegy lényege is a műnek: a Brandenburgi Versenyeket, a zongoraszviteket játszhatják thüringiai kúriák gyetyavilágú termeiben, vagy alkoholgőzös, New Orleans-i jazzklubok éjfél utáni, vastag füstű mámorában: megtörhetetlen ritmusfolyamatainak, belső dallam- és harmóniavilágának égő döbbenete, ez a - jobb szó híján - csodának nevezett jelenség letagadhatatlanul jelen van világutazó, nagyhírű művészek és műkedvelő, klavírozó háziasszonyok játékában egyaránt."

Ez az idézet jutott eszembe az elmúlt héten, amikor egyik este megittam két sört egy budai vendéglőben. Szerencsém volt, mert a zenekar - zongorista, basszusgitáros és dobos - egy nagyobb társaság miatt nem pénteken, hanem csütörtökön este játszottak.

Szóval, üldögéltem a pultnál ezen a bizonyos csütörtök estén, és iszogattam a remek félbarna Paulaner sört. Az estém éppen véget érni látszott, amikor is a zongorista lejátszott egy dallamot; a zenekar utána erre improvizált. Szinte biztos voltam benne, hogy Bach, de nem ismertem meg rögtön. A szám után megkérdeztem, hogy mit játszottak, mi is volt ez a dallam. "Bach volt", persze, hogy Bach, a zongorista újra eljátszotta, és ekkor már tudtam, hogy mi ez:

Ebben a bizonyos Folytatás című könyvben az első oldalon van négy idézet, az egyik így szól:

"Az írás egyetlen szabályt ismer: hogy legyen mit mondanod." (Arthur Schopenhauer)

Nem tudom, hogy ez a bejegyzés mondott-e valamit, de nekem nagyon jól esett leírnom, pontosan annyira, mint azon az estén meginni két sört.