Mindennapi klasszikusok

Séták a VII. kerületben és a Brahms balladák

Egy időben a Károly körúton dolgoztam és a Damjanich utcában laktam. Rendszeresen gyalog mentem haza egy darabig, hogy munka után kiszellőztessem a fejemet a VII. kerület édeskés, nehéz és sűrű párájával. Az útvonal minden esetben így nézett ki: Károly körút - Dohány utca - Síp utca - Wesselényi utca - Kazinczy utca - Dob utca - Csányi utca; a fülledt atmoszférájú séták a Nagymező utcában értek véget, innen csak az esetek kis százalékában mentem tovább gyalog.

És talán már akkor azt gondoltam, hogy ehhez a fülledt atmoszférájú környékhez a fülledt atmoszférájú Brahms zongoradarabok illenek, de amióta viszonylag sokat olvasok Brahmsról, és amióta még többet hallgatom ezeket a darabokat, ez az érzés egyre csak erősödött. Főleg az op. 10-es Négy ballada hallgatásakor szoktak eszembe jutni ezek a séták; a korábban már oly sokszor említett op. 118-as hat zongoradarab mellett nekem ezek a kedvenceim - a második legszemélyesebb zenéim.

Egyetlen más darab nincsen meg ennyi feldolgozásban, mint ez. Az első lemez Barenboimmal volt, aztán megvettem Glenn Goulddal, utána Michelangelivel, végül Szokolovval, és persze meghallgattam mindenkivel a YouTube-on.

Az én szubjektív sorrendem: mivel Barenboim volt az első, akivel hallottam ezeket a darabokat, ezért nem tudja letaszítani a tronról az egyébként abszolút kedvenc és szerintem nagyon érzékien játszó Szokolovot - megosztott első hely. Második Michelangeli - a CD egy 1973-as felvétel, a YouTube-on elérhető egy 1981-es koncert, szerintem ez utóbbi nagyságrendekkel jobb, mint a CD. És végül Glenn Gould, akivel egyébként nagyon szeretem a Brahms intermezzókat, de ez a lemez egyszerűen élvezhetetlen - legalábbis nekem.

Egy korábbi bejegyzésben egyszer már kikerült mind a négy ballada Michelangelivel és Pándi Marianne Hangversenykalauz c. könyvéből a rövid ismertetőkkel. Ennek a bizonyos 1981-es koncertnek a felvételeit és az ismertetőket most ide másolom - sajnos sem Szokolovval, sem Barenboimmal nem találtam meg a Brahms balladákat. 

1. d-moll (Andante). Herder Stimmen der Völker (Népek hangjai) című gyűjteményében szerepel az Edward című skót ballada, amelyet ez a darab „megzenésít” (a költemény első két sora: „Dein Schwert, wie ist's von Blut so rot, Edward, Edward” – Kardod vértől miért piroslik, Edward – szinte énekelhetően domborodik ki a mű első ütemeiből). A ballada komor és vigasztalan elbeszélő hangját nagyszerűen vette át Brahms ebben a rövid háromrészes formában, amelyben a dúr-középrész nem a derű világosságát képviseli, hanem a kegyetlen valóság éles fényeit. A ’70-es évek derekán kontra-alt és tenor kettősre dolgozta fel Brahms az Edward-balladát (op. 75 No. 1). 

 

2. D-dúr (Andante). A kezdő és záró formarész szinkópákkal ringató, lágy altatódala Brahms népdal-intonációjának korai, csodálatos példája. E keretbe újabb keretként illeszkedik a gyors tempójú h-moll szakasz, amely az Edward-ballada sötét tónusait eleveníti fel újból. A kompozíció középső része 6/4-es metrumú h-moll szakasz, hosszú kitartott basszushangok felett és alatt sejtelmesen villanó staccato menetekkel.

 

3. Intermezzo, h-moll (Allegro). A kései zongoradarabok megfoghatatlan mélabúja, rezignációja ebben a darabban ölt formát először: a koboldszerűen sejtelmes kezdő- és zárószakaszban, valamint a Fisz-dúr középrész fátyolos, pianissimo hangzataiban.

 

4. H-dúr (Andante con moto). Oldottabb hang, összetettebb forma jellemzi az utolsó balladát, amelynek zenei anyaga csaknem mindvégig hangzatfelbontásokból szerkesztett. Éneklő középszólamai Schumann bensőséges világát idézik.

A bejegyzésben felhasznált kép forrása: http://www.orszagalbum.hu/dob-u-33_p_11533

9 Hozzászólás

A bejegyzés trackback címe:

https://klasszikusok.blog.hu/api/trackback/id/tr743125562

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

tnsnames.ora 2011.08.05. 06:54:21

Más témában (posztnál) terveztem hozzászólást itt, és tessék egy vadiúj, friss blogposzt fogad. Nagyon felpörgött az élet itt, minőségi posztok, egyre sűrűbben, pedig a Richter mint Liszt például, igencsak magasra tette a lécet, annyira jó volt en bloc.

A Brahms balladák eléggé adják magukat
(1) bloggazda preferenciái
(2) helyenkénti elvontságuk ellenére könnyen szerethetőségük, népszerűségük
(3) időtartamuk ("blogposzt-kompatibilisek")
(4) zongoramuzsika a romantika korából
(5) kedvelhető (nem megosztó) pianistával
etc.

Ha jól láttam a videón a zongora Steinway és számomra szokatlanul nagyon szépen, meleg tónusban szól: nagyot dobva az élvezeteken, rögtön már indulásnál. :o)

Így első hallásra Michelangeli helyenként "töri" a játékot, leginkább az első balladánál, de ez nem felelős vélemény, csak első benyomás, ami változhat. Darabként, felvételként, összességében nekem a harmadik jött be leginkább (de az első kettő is remek), míg a negyedikben nem érzek (így az első három után) 10 percnyi "szuflát", de ez eredhet például Brahms-affinitásom jelentősebb hiátusából fakadó problémákból.

Mindentől függetlenül jó kóstolók az érett Brahms letisztult művészetéből. Olyanok, mint a bor, már rögtön az elejénél a nyelvnél intenzív élvezetek kezdődnek, a jótékony hatásuk sem azonnal érkezik meg, míg nagy mennyiségben (végtelenített ismétlésben) való "talponmaradáshoz" speciális képességek szükségeltethetnek. :o)

_romanista 2011.08.05. 14:32:22

@tnsnames.ora: még annyit, hogy zeneileg tanult ismerősöm a múltkor azt mesélte, hogy egyszerűen nem tudta meghallgatni Gleen Goulddal a Goldberg-variációkat. amikor mesélte, ezt nem értettem, most már értem: egyszerűen képtelenség meghallgatni Vele a négy Brahms balladát.

tnsnames.ora 2011.08.05. 19:47:38

@_romanista:

Elég régen hallottam valamelyik Glenn Gouldos Goldberg-variációkat (akkoriban még nem tudtam, hogy több felvétel is létezik). Emlékeim szerint nem volt "taszító", de mintha eléggé öntörvényű, "előadói" interpretáció lett volna.

Az egy érdekes kérdés, hogy mennyire lehet rosszul játszani Brahmsot. Én régebben azt gondoltam, ha valami, akkor Brahms aztán tényleg adja magát, Kvázi lehetetlen rosszul játszani. Aztán egyszer belefutottam egy Alfred Cortot-s Brahms Bölcsődalba, és azonnal újragondoltam a kérdést. ;) Még a romantikában jó (pl.: Schumann), ráadásul német Wilhelm Kempff is el tud tévedni Brahms világában.

Azt még mindig tartom (tartani vélem), hogy Brahmshoz sokféleképpen lehet jól nyúlni (számomra emlékezetes példa nemrégről az ismert Capricció, Backhaus-zal, Rubinsteinnel). Ugyanakkor fontosnak vélem, hogy a zongorista megfelelő elme és lelkiállapotban (+rákoncentrált) legyen Brahms interpretálásához, nem hagyhatja magát "sodortatni" csábító tévutakra, mondván, a laikusok úgysem veszik észre.

Ha tényleg rossz Gould említett Brahms-interpretációja, az talán ilyesmi okokra vezethető vissza: öntörvényűsége, új utak keresése (plusz esetleg kedvetlensége?) nem jó kezdőlökést adott Brahms világának közvetítéséhez. Ahogy több esetben Mozart esetében sem sikerült (szerintem).

Zubreczki Dávid · http://urbanista.blog.hu 2011.08.05. 20:49:41

Tudom, hogy a poszt témájához képest teljesen mellékes, de épp a képen levő udvarról írtunk nem is olyan rég - és mi is lefotóztuk ezt a gyönyörű rácsot háttérben a kerttel :)

udvarbolond.blog.hu/2011/05/04/a_zsidonegyed_talan_legszebb_udvara_dob_utca_33

_romanista 2011.08.05. 21:16:25

@~dá~: nagyon nem mellékes. ezekben a hasadékokban, udvarokban él igazán a brahmsi fülledt atmoszféra! ezer köszönet a hozzászólásért!

buckoka 2011.08.06. 22:02:40

@_romanista:

Csupán ízlés kérdése. Nincsen olyan, hogy abszolút rossz felvétel (illetve van, de az a technikai tudás hiányából fakad...) Nem tudok olyat omndani, hogy egy előadás senkinek nem tetszik. Legtöbbször -mint ahogy a posztban te magad is leírtad- az első benyomás, az első előadás döntő abból a szempontból, hogy te milyennek képzeled el a művet. Én pl. Goulddal hallgattam először a Goldberg-variációkat, azóta is az a kedvencem (a későbbi felvétel), még a korábbi sem tetszik annyira, pedig a technika megvolt, de voltak lényeges különbségek, amiken nem lehet csak úgy átcsúszni.

Magam részéről nem bagyok kibékülve Brahmsszal, talán pont emiatt a jellemző mélabú miatt, amiről te is írtál.

tnsnames.ora 2011.08.06. 23:22:51

@buckoka:
Laikusként, más véleményem van: én úgy vélem igenis van abszolút rossz felvétel ("meglévő technikai tudás mellett is"), még ha a kottában lévő (és csak a ténylegesen ottlévő) minden hang megszólal egy előadás során, akkor is. Vagy legalábbis legrosszabb felvétel létezik (létezhet). ;) Természetesen, szubjektíve.

Azt viszont nem gondolnám, hogy abszolútság az "korrelál" avval, hogy "létezik ember, akinek tetszik". A Youtube-on is van, aki poénból like-olja Uhrin Benedeket, és a mindenkinek tetsző videót is dislike-olja, hogy meglehessen az egyéni véleménye. Karmesterversenyeken is például, ki szokták szórni a legtöbb és legkevesebb pontot (értékelésnél), mint "zajos" szélsőséges értékeket.

Az első előadásélmény dominanciája, kardinális kérdés, az itt is aktív annagramma társ-blogján is előkerült a téma minap.
Szerintem cél a függetlenedés 8első élménytől elrugaszkodás a tárgyilagosság jegyében), kell tudni felismerni ha később fut be egy jobb felvétel. Ad absurdum lehet olyan is, hogy a hallgatónak nincs is legjobb felvétele (se első, se akárhanyadik), csak a belső hallásában létezik egy saját elképzelése a mű előadásáról. Persze ezt zenészek alapból tudják, csak mi laikusok tudunk ilyesmivel küszködni.

Brahmsban egyetértünk: ez az említett "fülledtség" nekem sem álmaim netovábbja. Azt viszont gondolom, hogy Brahmsot nem lehet megkerülni, annak, aki szereti a klasszikus zenét. Plusz vannak Brahmsnak kicsattanó harsány darabjai is.

buckoka 2011.08.09. 23:08:09

Az első benyomás nagymértékben formálja azt a bizonyos belső hallásban létező elképzelést, a másik részét a saját stílusunk adja hozzá (ha magamból indulok ki). Ugyanígy van ez sok más dologgal. Például, ha előbb olvasunk el egy kritikát, mint hallgatjuk meg az előadást (a zenénél maradva), akkor észrevesszük azokat a dolgokat, amit a kritikában írtak, és hasonló véleményünk lesz, mint a kritikának (csak egyet olvastunk el kivételesen :). Azok felett a dolgok felett, amikről a kritikában esetleg nem esett szó, hajlamosak vagyunk elsiklani, pedig annak elolvasása nélkül észrevennénk őket.

Szerintem az előadás egyfajta "kritikája" a kottának. Valaki ezt, valaki azt olvassa ki belőle. Ha nekünk kell megszólaltatnunk a darabot, akkor az a saját véleményünk, "kritikánk." Ha már egyszer valakitől meghallgattuk, nagy valószínűséggel ahhoz közelít majd a mienk is. Ha már többet meghallgattunk, akkor a szívünkhöz legközelebb állóra fog hasonlítani, ami kétségkívül nagyon sokszor az első előadás, amit hallottunk. Talán az idő is közrejátszik benne (az idő megszépíti a dolgokat, az emlékbe már a saját gondolatainkis belevegyülnek).

Ha már a versenyeknél tartunk (legyen mondjuk a műkorcsolya, talán az egyik legjellemzőbb példa): egy elismert, régi versenyzőt nem biztos, hogy a jelenlegi teljesítménye alapján pontoznak, hiszen ismerik a legjobbat, amit nyújtott, minden zsűritag tudja, hogy mire képes, ha az most nem is jött össze. Ellenben egy új versenyzővel nagyon sokszor szőrösszívűen bánnak, mert nincs mi alapján felpontozni.

Nem vitatom, hogy az objektivitáshoz le kell győzni az első előadás élményét, de szerintem objektíven osztályozni a zenében utópia. Nem tudom, hogy egyáltalán szükség van-e rá, én úgy gondolom, nem nagyon (kisebb rangú zenei versenyeken ezért is tökéltes szerintem a dícséret-nívódíj, kiemelt nívódíj, stb. ennél jobban szerintem nem lehet felelősséggel megállapítani a sorrendet. saját magában egy ember el tudja dönteni akár 200 közül is a sorrendet, de ez nem jelent semmit. Nagyjából a helyükön maradnak a versenyzők, de a teljes sorrend sosem marad ugyanaz két embernél. Legalábbis elenyésző esetben.

A tetsziknél én nem a youtube-like-ra gondoltam, biztos van, akinek tényleg tetszik (ha másnak nem, akkor saját magának), számára ez a legjobb felvétel/előadás. Van, aki az extrémet, van, aki a ringatózó zenét szeretné kihozni ugyanabból a kottából. És a "rossz" előadásmód, ha másra nem is jó, de legalább az illető magának játszhatja, ha neki örömet okoz. Végső esetben pedig mehet elrettentő példának :)

tnsnames.ora 2011.08.11. 19:36:08

@buckoka:

Nagyon nem értek veled egyet. És előre elnézést kérek, nem vagyok szellemileg/fizikailag topon, következésképpen sokat ne várj következő soraimtól. Mondhatni, lécci, légy kíméletes! ;)

"Az első benyomás nagymértékben formálja azt a bizonyos belső hallásban létező elképzelés"
Most kikről beszélünk? Zenészekről vagy laikusokról? Kocsis Zoltán nyilatkozta annó, hogy új darabnál neki elég a kotta is a teljes zeneélvezethez. ;) Nekem laikusként nem elég, azaz egyszer hallanom kell a darabot minimum, csak a véleményformáláshoz is. De ettől még változhat a darab iránti affinitásom, lenghet ki az inga szélsőségesen is ellenkező irányokba is, az első előadás élményétől függetlenül is. Szomorú is lennék, ha Scarlatti-tapasztalatom, Schiff András általi első Hungarotonos élményemen alapulna. :o)

Explicit érvekkel nem tudlak cáfolni, olyanom nincsen. Azt elhiszem neked, hogy küzdeni kellhet az első benyomás relatíve nagyobb súlya ellen,de én azt gondolom ez a küzdelem azért tudhat sikerre vezetődni. Ha ez nem így lenne, akkor nem lenne lehetséges tárgyilagos véleményformálás, alapból komolytalan lenne, minden zenei verseny, stb

Arról nem is beszélve, hogy ha elolvasnék egy teszemazt Fáy-kritikát, azt ha azonnal kérdés nélkül magamévá tenném, azonnal ásnám el magamat a kertben. ;)

Értem amit mondasz a kottáról és kritikájáról, de én egészen másként közelítek a kérdéshez.
(1) Egy darabnak igenis lehetnek belső törvényszerűségei, sőt akár olyanok is, amiket a zenerszerzője sem tartott 100%-ban a kontrollja alatt. Azaz az előadó saját különbejáratú öntörvényű "kritikája" nem tobzódhat akárhogyan. Ezt most hely-, és erőforráshiány miatt nem ragoznám tovább.
(2) Nagyon szomorú lennék, ha extrapoláció után egy Nikolay Lugansky, ahhoz hogy előadjon valamit, előbb meghallgat valamit elsőre(?), majd ahhoz igazítaná a saját interpretációját.
Én továbbra is hiszek benne, hogy létezik tárgyilagos véleményformálás, alakulhat/kovergálhat a tökéleteshez a belső hallás által elképzelt/vágyott tökéletes előadás.

Jó példa a műkorcsolya, de nem értek egyet vele, elvi síkon. ;) Persze csalások és inkorrektségek vannak gyakorlati értelemben, de szilárdan hiszek abban, hogy zenei versenyt lehetne korrekten is rendezni (sorrendbeállítással), feltéve, hogy a résztvevők korrektek. Arról már nem is beszélve, hogy egy zsűri, egy zenekar, illetve a közönség ha akarja tud érdemi versenyző-sorrendet mondani egy karmesterversenynél, még ha különbözőeket is.

Objektíven értékelni zenében, szerintem nem utópia
(1) sem az egyén szintjén, aki törekszik a tárgyilagosságra
(2) sem közösség szintjén, ahol a közösségi tagok tudják kristályosítani az értékest, és azonosítani tudják a selejtest. És igen! Egy korrekt zsűri közössége, ki tudja választani a legtehetségesebb előadást.

Zárszó-konkrétum extrapolációval: Fluor Tomi "neked nunid van, nekem kukim van" opusza maradéktalanul tudhatja kukában végezni az egyén szintjén is, koherens közösség szintjén is. ;)

Én nem vagyok híve, hogy virágozzék minden fa (zenében). Csak attól (egyenrangú) létjogosultsága legyen valami zenének, előadásnak, hogy van benne addig nem hallott extremitás. Tiltani persze nem tiltanám, de hadd ne kelljen már örülnöm neki (meg a lehetőségnek, hogy létezik). Ez így a fenti formában számomra "zaj", ami ellen igyekszem tiltakozni, erőfeszítést tenni.

Extrapolálva, én nem törekszem arra, hogy mindent halljak, ami csak létezik a világon, arra optimalizálok, hogy a legtöbb örömöm legyen benne. Ott keressek, ahol érdemes, és tudomásul veszem, hogy veszthetek potenciális örömforrást, ha túl hamar/drasztikusan "vágok oldalágat".