A Prokofjev: Ördögi sugallatok bejegyzésben van egy részlet - Vaszilij Kamenszkij így emlékezik Prokofjevre egy 1918-as este kapcsán: "Az embernek egész életében talán csak egyszer adatik meg, hogy olyan 'önkívületben' lévő művészt láthasson, aki mintha élethalálharcba vetné magát emberfeletti rajongásában."

Egyszer én Fischer Ádámot láttam így, teljes önkívületben. Ha jól emlékszem 2005-ben történt, a Zeneakadémián vezényelte Schönberg Egy varsói menekült című művét, és Beethoven IX. szimfóniáját. A szimfónia második tétele után nekidőlt a karmester állvány hátsó korlátjának, kicsit oldalra és hátra fordult; hosszú másodpercekig mozdulatlanul nézett - talán a közönséget fürkészte, talán a semmibe révedt. Egyszerre volt felemelő és félelmetes, sőt, egészen vérfagyasztó ez a pár másoperc.

Jó néhány IX. szimfóniát láttam előtte és utána is, de egyik sem maradt meg ilyen élénken bennem, és nem csak emiatt a pár másodperc miatt. Ezen az estén Fischer Ádám nem is vezénylet, hanem teljesen átszellemült, egyként lélegzett a zenekarral és a közönséggel; nem túlzás azt írni, hogy valósággal szentté vált ott a dobogón.

E koncert után aztán még sokszor láttam és hallottam vezényelni Fischer Ádámot - budapesti Wagner-napok, Csodálatos mandarin a MÜPÁ-ban - mindegyik fellépés zajos sikerrel zárult. Nekem mindig az volt az érzésem, hogy szívvel vezényel, és ezt az arra éhes közönség nagyon is érzi. Minden siker és minden ováció ellenére egyik előadás sem közelítette meg - legalábbis nekem - ezt a bizonyos zeneakadémiai koncertet. Mert szíve és lelke nemcsak a karmesternek és a közönségnek, hanem a koncertteremnek is van, de olyan, mint a Zeneakadémiának, egyiknek sincs: sem itthon, sem sehol a nagyvilágon...