Nagyon vártam Jacques Loussier budapesti fellépését. És a koncerttel együtt szintén nagyon vártam az utóbbi években a Youtube-on meghallgatott Chopin, Ravel és Vivaldi feldolgozásokból párat, bár tudtam, sejtettem, hogy az előadott művek többsége azért Bach lesz. (Jacques Loussier-ről először Apámtól hallottam jó tizenöt évvel ezelőtt, az első J. L. CD-met is Tőle kaptam Karácsonyra. Hosszú éveken át aztán abban a hitben éltem, hogy Jacques Loussier kizárólag Bach-ot játszik; nagy élmény volt a Bach-on túli feldolgozások felfedezése)
A koncertet először a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra tervezték - a városban az összes plakát is erről szólt -, utóbb módosult a helyszín a Kongresszusi Központra. Nyolc órakor - a tervezett kezdéskor - nagy jóindulattal is csak negyed-ötöd házról lehetett beszámolni: bántóan kevés ember ebben a hatalmas térben. Háromnegyed kilenckor, amikor is a koncert végre elkezdődött, becslésem szerint a székek hetven százalékán ültek - a koncerttel kapcsolatos első élményem így a csalódás volt: azt gondoltam, hogy egy ilyen formátumú fellépő jóval több embert mozgat majd meg.
És mennyire más itt ez a hetven százalék, mint mondjuk a Zeneakadémián! A hatalmas és hideg tér - amely szerintem nagyon nem illik jazz koncertekhez - még jobban felerősíti a foghíjakat, míg mondjuk a Zeneakadémia intim és meghitt közege diszkréten elrejti az üresen maradt székeket...
Ami magáról a koncertről eszembe jut: pontosság, kiszámíthatóság, precízen kimért részletek - a bejegyzés egyébként két nappal a koncert után, azaz nem első felindulásból íródik, az élmények ülepedtek és letisztultak ezen időszak alatt, nem az első benyomások tehát. Mintha körzővel, szögmérővel és vonalzóval lett volna megszerkeztve az első és a második rész is: a kötelező Bach darabok - D-Dúr fúga, Air, 5. Brandenburgi verseny, d-moll zongoraverseny; sehol egy Chopin, sehol egy Ravel vagy más szerző -, az első rész bőgő-, a második rész dobszólója, a végén az obligát vastaps és az egyetlen ráadás: mintha a rideg tér és a foghíjak valamit kiöltek volna a zene lényegéből...
Ugyanakkor felmerül a kérdés: vajon el lehet-e várni egy 76 éves embertől, hogy ne ossza be az erejét, ne takarékoskodjon azzal, hogy ne élvezze ki a hosszú szólók nyújtotta pihenés lehetőségét? Egy 76 éves ember, aki ahogyan játszani kezd, rögvest elfelejtjük a korát: mintha teljesen más valaki ülne a zongoránál, nem az, aki alig pár perce fáradtan a pódiumra lépett...
Végezetül hadd osszam meg azokat a Jacques Loussier feldolgozásokat, amelyeket én a legjobban szeretek - ez a válogatás, mint maga az élménybeszámoló is erősen szubjektív, kíváncsian várom a véleményeket, észrevételeket.
Bachot tilos lenne kihagyni - ha egyetlen művet, darabot, kéne megjegyzezni, amely nélkül nem érdemes élni, én biztosan az Air-t mondanám... Érdekes egyébként, hogy a koncerten szintén így konferálta fel: "we are going to play a very well-known piece..."
Egy fülledt atmoszférájú - az előző Backhaus-bejegyzésből átemelve -, buja jazz koncert elmaradhatatlan száma:
A kelet-európai ember lelkét megszólító és megérintő Chopin darabok:
És végül a megunhatatlan Holdfény:
