Nekem Wagner eleinte olyan volt, mint általános iskolában a gimnáziumi matematika zöldkönyv: egyiket sem ismertem, egyiket sem értettem, mégis remekül lehetett vele ijesztgetni. Wagner éppen olyan kibírhatatlan, mint amennyire nehéz a feladat; Wagnert nem lehet meghallgatni, az egyenlet nem megoldható. Hagyjuk a fenébe az egészet, menjünk inkább focizni.

Aztán egyszer meghallottam a Siegfried-idillt egy hangversenyen: minden volt, csak nem ijesztő és kibírhatatlan.

És amiért ez a darab pont ma kerül ki a blogra: a mű először 1870. december 25-én hangzott fel:

"A Siegfried-idill afféle kakukktojás Wagner életművében, hiszen a zeneszerző (néhány fiatalkori próbálkozástól eltekintve) szinte kizárólag az operaszínpad számára komponált, konfliktuskereső természetéből eredően pedig pályája legnagyobb részében az idilli élethelyzetek is messze elkerülték. A Siegfried-idillt életre hívó 1870-es esztendőben mégis úgy tűnt, a komponista végleg révbe ért: 1868-ban nagy sikert aratott A nürnbergi mesterdalnokok müncheni bemutatója, a következő évben elkészült Siegfried – mintegy tíz évvel korábban félbehagyott – partitúrája, 1870-ben pedig Wagner hozzákezdhetett Az istenek alkonya megkomponálásához. A szakmai sikerek hátterében egyértelműen az immár rendezettebb magánélet állt: ugyanez év augusztusában a zeneszerző végre feleségül vehette Liszt Ferenc lányát, Cosimát, akitől első fiúgyermeke, Siegfried Richard született. A Siegfried-idill – mely az azonos című opera harmadik felvonásából kölcsönöz motívumokat – 1870 karácsonyán hangzott el első ízben Wagner házának lépcsőházában: a zeneszerző ezzel a születésnapi szerenáddal köszönte meg feleségének az élete minden részletére kiterjedő gondoskodást." (forrás: mrze.hu)

További javasolt linkek:

A hét zeneműve: mr3.bartok.hu

A KultúrPart írása

Bár 1807-ben volt már egy házikoncert Franz Joseph von Lobkowicz otthonában, az első nyilvános előadásra 1808. december 22-én került sor Bécsben a Theater an der Wienben, ahol a zongoraverseny mellett - a szólót maga Beethoven játszotta -, bemutatták a szerző vezényletével az ötödik és hatodik szimfóniát is.

"A mű egyik különlegessége, hogy a kor gyakorlatától eltérően a szólóhangszer szólal meg benne először, a másik pedig az Orfeusz-legendával hírbe hozott lassú tétel. Először Liszt Ferenc mutatott rá a hasonlóságra e tétel és Gluck Orfeusz és Euridiké című operájának azon jelenete között, amelyben Orfeusz énekével lecsitítja a fúriákat, hogy beléphessen az alvilágba és visszahozhassa a szerelmét. (Egy amerikai zenetörténész szerint nemcsak a középső, hanem a zongoraverseny mindhárom tétele kapcsolatban van az Orfeusz-történettel.) A sötét színű vonósok kérlelhetetlen keménységgel szólalnak meg, s erre kontrasztként a zongora magányos, panaszos hangja felel – ismét Kovács János szavaival – 'szinte már az emberi beszéd hanglejtésével: indulatszavakkal, szótagokkal, mondatfoszlányokkal; Beethoven deklamáló hangszeres dallamai itt állnak össze először egységes drámai jelenetté'. A tétel végére a vonósok mintha megszelídültek volna a zongora 'énekétől', s ezután szünet nélkül következik a ritmust előtérbe helyező finálé." (forrás: müpapédia)

Íme, ez a bizonyos lassú tétel:

És a teljes negyedik zongoraverseny, szintén Clara Haskillal:

A Mindennapi klasszikusok oldal baseli "tudósítója" újabb élménybeszámolóval ajándékozott meg bennünket. Fogadjátok sok szeretettel Gaborba írását!

Kevesebb, mint egy héttel Takács-Nagy Gábor (Marta Argerich, Verbier zenekar) nagy sikerű előadása után újra egy magyar előadó töltötte meg (szinte teljesen) a baseli Stadt Casinot. Schiff András (ráadásokkal együtt két és fél órás) programjában kizárólag variációs művek szerepeltek. A Steinway zongorán a koncert első felében 4 mű hangzott fel:

* Wolfgang Amadeus Mozart: Zwölf Variationen B-Dur, KV 500

* Felix Mendelssohn Bartholdy: Variations sérieuses d-Moll, op. 54

* Joseph Haydn: Variationen f-Moll, Hob. XVII: 6

* Robert Schumann: Thema mit Variationen Es-Dur («Geistervariationen»)

Engem leginkább a Haydn variációk fogtak meg. Az alábbi felvételen Alfred Brendel játssza a művet:

A koncert második felében Beethoven Diabelli variációi (op. 120) következtek

Nagyon tetszett az előadás frazeológiája. Minden variáció önálló műként szólalt meg, változatos dinamikával. Különösen az utolsó variáció ragadott meg. Az egész este folyamán úgy éreztem, hogy Schiff András a szerzőnek és a zongorának játszott, és minden darab után először a zongora előtt hajolt meg. Marta Argerich a virtuozitást helyezte előtérbe, és sokkal inkább a közönségnek játszott.

Az első ráadás a Goldberg variációk egyik részlete volt:

Mivel csak egy részlet szólalt meg, nem éreztem teljesnek a maratoni koncertet sem. Szerettem volna a teljes művet meghallgatni. A művet, amely tökéletes. És rögtön Alfred Brendel búcsúkoncertjei jutottak az eszembe (amelyek közül az utolsót felvételről hallottam a Bartókon). Brendel Mozart Jeunehomme koncertje mellett, Haydn variációk, egy-egy Mozart és Beethoven szonáta hangzott el, majd a pódiumtól örökre búcsúzó Brendel, Schubert halála előtt írt B-dúr szonátáját játszotta, amely a zeneirodalom legmennyeibb és földi élettől legtávolabbi darabjai közé tartozik.

De ráadásként Brendel is Bachot játszott. A Brendel koncertet és Schiff Andrást hallgatva is éreztem, hogy miért Bachtól ered minden "modern" klasszikus zene és különösen a variációs műfaj. Bach mindig jelen van, akkor is ha az alapprogramban nem szólal meg. A második ráadás Beethoven op. 109-es szonátájának variációi voltak.

A tegnapi koncert energiát adott, feltöltött, és nagyon várom, mikor hallhatom újra Schiff Andrást.

A címen gondolkozom, hogy mi legyen.

Van egy CD-m: Arcadi Volodos Rachmanyinov harmadik zongoraversenyét játssza, utána jön pár szólódarab, köztük az opus 3-as sorozatból a Szerenád. Eddig szinte csak a zongoraversenyt hallgattam, aztán egyik este elcsíptem a Szerenád dallamát fél füllel. És azóta csak nem hagy nyugodni ez a dallam; ma egész nap arra vártam, hogy meghallgassam. Este meghallgattam az autóban, aztán meghallgattam a konyhában, most is ezt hallgatom, nem is tudom, hogy hanyadszor.

Azt hiszem, hogy az lesz a címe: Rachmanyinov és a kurvoid dallam. Lehetne az, hogy Rachmanyinov, a gaz csábító, vagy Rachmanyinov és a keleties dallamok, vagy orientális fűszerek, vagy Rachmanyinov és az érzékiség, de ez mind mellébeszélés lenne.

Egyes számú egyenes: 2012-ben újra jön Szokolov, én meg az elmúlt héten elővettem a tavalyi koncerten vásárolt CD-k közül a Beethoven lemezt, rajta a címben szereplő mű is.

Második számú: a héten élménybeszámoló érkezett Baselből Martha Argerich hangversenyéről: Sosztakovics első zongoraversenyét adta elő.

Harmadik számú egyenes: ma reggel a Hangversenykalauzban utána olvastam a Sosztakovics zongoraversenynek: "(...) A zárótétel szilaj kedvű, gyakran parodisztikus zenéjében a trombita a tréfacsináló. A jókedv tetőpontján meglepetés is éri a hallgatót: Beethoven G-dúr zongora-rondójának az elveszett garast tombolva kereső, groteszk témája hangzik fel a zongora nagyszabású kadenciájában."

A polcon egy másik kötetben a zongoradarabok: "Ez a kompozíció, amely népszerűségét elsősorban alcímének („Az elvesztett garas miatt támadt düh kitombolása egy capriccióban”) köszönheti, nyomtatásban csak a zeneszerző halála után, 1828-ban jelent meg. Opus-számát utólag kapta. 1945-ben azonban égy amerikai magángyűjteményben felfedezték a darab kéziratát, és érről egyrészt kiderült, hogy a mű 1800 előtt készült, másrészt hogy a nagy érdeklődést keltő alcím Anton Schindler kézírásából származik. Maga Beethoven viszont a kotta belső oldalára – a hangjegyek fölé – ezt írta: Alla ingharese quasi un capriccio. Nem csekély fejtörést okoz a rejtélyes 'ingharese' felirat (amennyiben helyesen olvasták!): értelme éppúgy lehet 'ungherese' (magyar), mint 'zingarese' (cigány), bár a zene karaktere egyikhez sem illik. De további magyarázatra vár a Schindlertől származó program (amely talán mégiscsak a zeneszerző ötletéből került a címlapra), valamint az, hogy ezt a nyilvánvaló remekművet – amelytől joggal remélhetett kedvező fogadtatást – miért nem adta közre Beethoven a maga idejében? A rondóformát ezúttal a variáció oldaláról közelíti meg a zeneköltő: szellemes változatokkal köríti a rondótémát, amelynek hangnemi terve a Minore (g-moll) és a mediáns (E-dúr) hangnemeket is magában foglalja."

Íme, a Beethoven darab Szokolovval: 

Itt meg a zongoraverseny negyedik tétele. A felvétel érdekessége, hogy a szerző fia - Maxim - vezényel, a zongoraszólót pedig az unoka - Dmitrij Jr. - játssza: