Nagyon vártam Jacques Loussier budapesti fellépését. És a koncerttel együtt szintén nagyon vártam az utóbbi években a Youtube-on meghallgatott Chopin, Ravel és Vivaldi feldolgozásokból párat, bár tudtam, sejtettem, hogy az előadott művek többsége azért Bach lesz. (Jacques Loussier-ről először Apámtól hallottam jó tizenöt évvel ezelőtt, az első J. L. CD-met is Tőle kaptam Karácsonyra. Hosszú éveken át aztán abban a hitben éltem, hogy Jacques Loussier kizárólag Bach-ot játszik; nagy élmény volt a Bach-on túli feldolgozások felfedezése)

A koncertet először a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra tervezték - a városban az összes plakát is erről szólt -, utóbb módosult a helyszín a Kongresszusi Központra. Nyolc órakor - a tervezett kezdéskor - nagy jóindulattal is csak negyed-ötöd házról lehetett beszámolni: bántóan kevés ember ebben a hatalmas térben. Háromnegyed kilenckor, amikor is a koncert végre elkezdődött, becslésem szerint a székek hetven százalékán ültek - a koncerttel kapcsolatos első élményem így a csalódás volt: azt gondoltam, hogy egy ilyen formátumú fellépő jóval több embert mozgat majd meg.

És mennyire más itt ez a hetven százalék, mint mondjuk a Zeneakadémián! A hatalmas és hideg tér - amely szerintem nagyon nem illik jazz koncertekhez - még jobban felerősíti a foghíjakat, míg mondjuk a Zeneakadémia intim és meghitt közege diszkréten elrejti az üresen maradt székeket...

Ami magáról a koncertről eszembe jut: pontosság, kiszámíthatóság, precízen kimért részletek - a bejegyzés egyébként két nappal a koncert után, azaz nem első felindulásból íródik, az élmények ülepedtek és letisztultak ezen időszak alatt, nem az első benyomások tehát. Mintha körzővel, szögmérővel és vonalzóval lett volna megszerkeztve az első és a második rész is: a kötelező Bach darabok - D-Dúr fúga, Air, 5. Brandenburgi verseny, d-moll zongoraverseny; sehol egy Chopin, sehol egy Ravel vagy más szerző -, az első rész bőgő-, a második rész dobszólója, a végén az obligát vastaps és az egyetlen ráadás: mintha a rideg tér és a foghíjak valamit kiöltek volna a zene lényegéből...

Ugyanakkor felmerül a kérdés: vajon el lehet-e várni egy 76 éves embertől, hogy ne ossza be az erejét, ne takarékoskodjon azzal, hogy ne élvezze ki a hosszú szólók nyújtotta pihenés lehetőségét? Egy 76 éves ember, aki ahogyan játszani kezd, rögvest elfelejtjük a korát: mintha teljesen más valaki ülne a zongoránál, nem az, aki alig pár perce fáradtan a pódiumra lépett...

Végezetül hadd osszam meg azokat a Jacques Loussier feldolgozásokat, amelyeket én a legjobban szeretek - ez a válogatás, mint maga az élménybeszámoló is erősen szubjektív, kíváncsian várom a véleményeket, észrevételeket.

Bachot tilos lenne kihagyni - ha egyetlen művet, darabot, kéne megjegyzezni, amely nélkül nem érdemes élni, én biztosan az Air-t mondanám... Érdekes egyébként, hogy a koncerten szintén így konferálta fel: "we are going to play a very well-known piece..."

Egy fülledt atmoszférájú - az előző Backhaus-bejegyzésből átemelve -, buja jazz koncert elmaradhatatlan száma:

A kelet-európai ember lelkét megszólító és megérintő Chopin darabok:

És végül a megunhatatlan Holdfény:

A hétvégi bejegyzés kommentjeiben sokszor emlegetett Wilhelm Backhaus (1884 - 1969) lett a hétfői poszt egyik főszereplője Brahms op. 118-as hat zongoradarabjával. Szerencsére a már sokszor idézett Tóth Aladár könyvben két írást is találtunk Backhaus budapesti fellépéseiről: most az elsőt szeretnénk megosztani.

Az idézet elé azért beszúrjuk a Wikipedia linket az életrajz iránt érdeklődő olvasóknak.

Az írás címe: Backhaus zongoraestje, a dátum 1934. február 4.

"Backhaus Vilmos (May Károly, Verne Gyula, Richárd Wagner: leírni is szörnyű így - a szerző megjegyzése) ma talán legnagyobb tudású mestere a zongorajátéknak. Technikája maga a tökéletesség: mert páratlan virtuozitásában nyoma sincs keresettségnek, mesterkéltségnek, mert hihetetlen gazdagságában minden stílust felölel, a beethovenit csakúgy, mint a chopinit, mer sokoldalúságában is egységes, harmonikusan kiegyenlített. Technikájához méltó komoly muzikalitása: játéka világos, plasztikus, folyamatos, tempóérzéke, ritmusa, dallamvezetése kifogástalan. Ízléses, intelligens, művelt. Sőt ezzel a fölényes tudással alázatosan, odaadóan szolgálja a zeneköltészet nagyjait. És végül: temperamentuma, fantáziája is imponáló, érzelmessége pedig őszinte német szentimentalizmus. Ez a sok azonban végeredményben még mindig kevés. Valami hiányzik. Ugyanis Backhaus - becsületes szerénységből vagy férfias tartózkodásból - nem önti bele interpretációiba forró költői közvetlenséggel és teljességgel szubjektív belső egyéni életét. Az egyéniség tüze ezért nála nemigen keltheti a költészet titokzatos varázsával végsőkig intenzív életre a műalkotásokat. Bámuljuk a művészi erőt, mely mindig megérezteti a remekművek nagy formátumát, hódolunk óriási tudásának, tudása mélyén komoly szellemének, de szívünk nem enged fel igazán ennek az egyébként tökéletes zongorajátéknak hangjainál.

Backhaus pénteken a Zeneakadémián valódi 'monstre'-műsort játszott. Két Beethoven-szonátával kezdte.

Már a Pathétique első akkordjainál éreztük, hogy valódi beethoveni oroszlánmancs nehezedik a billentyűkre. De nem éreztük beethoveni oroszlánszív lüktetését. Ez a hiány még fokozottabban mutatkozott meg a nagy A-dúr szonátában. Pedig művészi felfogás, pianisztikus kidolgozás tekintetében, különösen a Pathétique és az A-dúr szonáta utolsó tétele igazán példás interpretáció volt."

Az idézetet most megszakítjuk. Ezúttal nem teszünk ki zenét, a Youtube-on rengeteg Backhaus felvétel található, inkább felhívjuk a kedves Olvasók figyelmét a beethoveni oroszlánmancs és a beethoveni oroszlánszív kifejezésekre. Ha másért nem, ezekért már megérte megkeresni, elolvasni és bemásolni ezt az írást. 

"Hatásosabb volt a műsor romantikus második része. A finoman, áhítatosan megoldott négy Schumann Phantasiestück (Op. 12), a páratlanul hatalmas Chopin-sorozat és az elsősorban az est fénypontját alkotó Brahms-számok."

Ismét megszakítjuk az idézetet, ezúttal már zenékkel: 

Schumann után Chopin:

Rákészülünk az idézet utolsó részére, szívünket és lelkünket ünneplőbe öltöztetjük, mert Brahmsról is szól:

"Mert Backhaus igazán elsőrendű Brahms-játékos. Mintha olyasvalamit érezne, hogy az ő férfias rezervációja valamiképpen rokon Brahms szellemével. És mintha Backhaus ebből az érzésből erőt merítene egyénibb, költőibb lendületre. Annyi bizonyos: ez a művész szabadabban lélegzik Brahms fülledt atmoszférájában, mint Beethoven friss levegőjében. Játékának megelevenítő ereje itt megtízszereződik, azt pedig, hogy mi mindent kell Brahmsban megeleveníteni, csak nagyon kevesen tudják annyira, mint Backhaus. Világhírű művészünk olyan sikert aratott, hogy a műsoron kívül külön kis hangversenyt kellett rendeznie ráadásokból." 

Brahms fülledt atmoszférája: ha fentebb azt írtuk, hogy a két beethoveni kifejezésért megérte az írás felkutatása, elolvasása és megosztása, most azt kell írnunk: boldogságunk az égig ér...

Hadd ajánljuk ismét az előző bejegyzés op. 118-as hat zongoradarabjából az elsőt: a-moll Intermezzo (0:00 és 1:32 között), illetve záróakkordként ide másoljuk egy másik nagy kedvencünket:

A hétvégi bejegyzés - Ki játszik Beethovent a legjobban? - egyik kommentelője - tnsnames.ora - a kommentekben kialakuló beszélgetés nyomán három művet töltött fel a Youtube-ra: a szerinte legjobb előadásokat. Ezeket a műveket szeretnénk most megosztani, illetve elmondjuk, hogy nagyon örülünk a feltöltéseknek, mert a blog indulásakor ez is volt a cél, hogy a bejegyzések nyomán valamilyen eszmecsere kezdődjön el. Szóval, boldogok vagyunk, továbbra is várjuk a kommenteket és a linkeket!

Amit még mindenképpen szeretnénk elmondani: változatni szeretnénk és változtani is fogunk a hétvégi bejegyzéseken, ugyanis be kellett látnunk, hogy egy darab hat előadótól sok és adott esetben unalmas is tud lenni.

Eddig a szolgálati közlemény, és akkor jöjjenek a művek, az első Ránki Dezső előadásában Beethoven Patetikus szonátája:

Az első tétel: 

A második és a harmadik tétel:

A beszélgetés Beethoven után Brahmsra, és az op. 118-as hat zongoradarabra terelődött, ezek Wilhelm Backhaus előadásában kerültek fel. (Itt annyi megjegyzést hadd tegyünk, hogy Brahms zongoradarabjait hallgatni, illetve feltölteni és megosztani az egyik legnagyobb boldogság, különösen igaz ez az op. 118-as zongoradarabokra...)

Az első három darab:

0:00: 1, a-moll Intermezzo

1:32: 2, A-Dúr Intermezzo

6:17: 3, g-moll Ballada 

A második három darab:

0:00: 4, f-moll Intermezzo

2:10: 5, F-Dúr Románc

5:38: 6, esz-moll Intermezzo

És végül Liszt: Haláltánc Bächer Mihály szólójával:

Első rész:

Második rész:

Az első:

A második: 

A harmadik:

És végül a negyedik:

A múlt hétvégi Mozart-bejegyzés után ezúttal jöjjön Beethoven Patetikus szonátájának első tétele ismét csak hat előadótól. A kérdés, a felvetés ugyanaz, mint múlt hétvégén: az Olvasóknak ezek közül melyik tetszik a legjobban, illetve ezeken túl kit tartanak a legjobb Beethoven játékosnak - a lista a múlt heti bejegyzéshez hasonlóan ezúttal sem teljes, nem is akar az lenni...

A kommentek mellett linkek is jöhetnek, sőt, jöjjenek is! 

Gulda - Vele ugye egy kicsit elfogultak vagyunk...

Barenboim:

Kempff:

Arrau:

Rubinstein - itt annyi megjegyzést hadd tegyünk, hogy a múlt heti bejegyzésnél a Facebook oldalon azt írta egy Olvasó, hogy neki Horowitz előadásában tetszik legjobban Mozart C-Dúr szonátájának második tétele, annak ellenére, hogy Mozart nem "az elsődleges szakterülete" Horowitznak. Rubinstein sem Beethoven felvételeiről híres elsősorban, ennek ellenére szeretnénk ezt megosztani:

Fischer Annie: