Mindennapi klasszikusok

A kürt hangja

A JCDecaux Novellapályázatára ezzel az írással neveztem Brahms jeligére, végül nem került be a húsz legjobb közé, de van ilyen.
A lényeg akkor is: Brahms.

***

Lassan három hónapja beszélgettek heti rendszerességgel, eddig minden különösebb eredmény nélkül.
Mindig ugyanabban az időpontban találkoztak; a fiatalember kötelességtudóan, de nem túl nagy meggyőződéssel ment el ezekre az önismereti beszélgetésekre: családról, munkáról és nőkről beszélt felületesen és kicsit nagyképűen.
A terápiát vezető nő eleinte türelmes volt és szemlélődő, az utóbbi pár alkalom után azonban egyre lemondóbb lett a fiatalember igazi hangját és a lényeges mondanivalót illetően. Mindkettejük fejében megfordult már: vajon van-e így értelme ennek az egésznek?
Ültek egymással szemben, a fiatalember szórakozottan a plafont nézte, nem tudta, hogy hogyan kezdje el. Aztán egyszer csak tekintetét a földre szegezte, és rekedtes hangon így szólt:
- Ma Brahmsról szeretnék beszélni. Brahms az életem nagy kalandja.
Ránézett a nőre, felhúzta a vállát és a szemöldökét, mintha jóváhagyást várna, és zavarodottan elnevette magát.
A nőt az első pillanatban meglepték ezek a szavak, de aztán egész halványan elmosolyodott, zárt száját elhagyta egy bátorító „hm”.
Három hónap kényszeredett beszélgetései után a fiatalember most talán valami fontosról és lényegesről kezd majd beszélni; a nő hátradőlt a fotelben.
- Figyelek - mondta.
A fiatalember felbátorodott.
- Talán ott kéne kezdenem, hogy az egyetem alatt vettem egy Brahms lemezt. Az első zongoraverseny és zongoradarabok. Csak azért vettem meg, mert tetszett a név: Brahms... Aztán ezt hallgattam szinte egyfolytában, pedig nem is értettem a zongoraversenyt: nehéz volt, súlyos, körülményes, vontatott.
Hirtelen átfutott az agyán valami.
- Úgy hallgattam, mint ahogyan ide is járok: jövök, mert jönnöm kell, magam sem tudom, hogy miért…
A nő elmosolyodott, bólintott. Mindketten megkönnyebbültek ettől a parányi felismeréstől, ettől a kicsi igazságtól.
- Egyszer úgy alakult, hogy egyedül maradtam egy lakásban egy üveg borral, és én megint feltettem a lemezt, a könyvespolcon pedig találtam egy Hangversenykalauzt. Valahogy így írt a zongoraversenyről: a drámai első tételben – a művet egyébként Schumann öngyilkossági kísérlete ihlette –, szóval, az első tételben a kürt hangjában megszólal a remény. Ott ültem, és valamit megértettem ebből az egészből, talán a bor miatt, nem tudom… És attól kezdve máshogyan látom a zongoraversenyt, már szeretem.
Becsukta a szemét, mélyeket lélegzett. Felnézett a plafonra, átkulcsolta a tarkóját:
- Az első tétel valójában egy vihar a tengeren, a kürt hangja meg a világítótorony. Ha valamit kérhetnék a sorstól, azt kérném, hogy ezt az első tételt hadd vezényeljem el egyszer. A kürt hangja előtt leállítanám a zenekart, és ezt mondanám: ’Úgy kérem megfújni a kürtöt, mint ahogyan egy reményvesztett hajó legénysége meglát valahol a távolban egy világítótornyot, és mindenkitől azt kérem, hogy ezzel a gondolattal, ezzel az érzéssel tartsa a teret a kürt hangjának… hegedűk, csellók, fuvolák, mindenki…’
Levette tekintetét a plafonról, egy pillanatra a nőre nézett, de nem mert a szemébe nézni, arcát inkább a kezébe temetve ült hosszú másodpercekig: magában rendezte a megkönnyebbülésből fakadó érzéseket. Aztán megint a nőre nézett:
- De ilyen nem lesz, soha nem fogom elvezényelni…
- Akkor írja meg!
- Mit?
- Brahmsot, a zongoraversenyt, a kürtöt, a kürt hangját. Amiről most mesélt nekem: írja meg! Kezdje el!
- Ismeri a zongoraversenyt?
- Ismerem.
Összekulcsolta mellkasán a karjait, elfordult, és kibámult az ablakon. Mintha az orra viszketne, egy könnycseppet morzsolt szét a szeme sarkában. ’De jó lenne most megölelni’ – gondolta magában – ’de ez teljes képtelenség…’
Felállt, a nő is. Lett volna még idő, de nem marasztalta.
- Jövő héten megint eljövök, ugyanígy.
- Rendben, várni fogom.
Kezet fogtak, ahogyan mindig búcsúzáskor.

***

Kint járt az utcán, szép idő volt, nem sietett sehová, nem volt kedve még hazamenni.
Betért egy helyre: sört kért, felíró papírt és tollat.
A papírra egy könyvet rajzolt, a könyv borítójára felírta a nevét, alá pedig a címet: A kürt hangja

***

Szólj hozzá

A bejegyzés trackback címe:

https://klasszikusok.blog.hu/api/trackback/id/tr8714929606

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.