Mindennapi klasszikusok

Újabb esték Brahms-szal

Napok óta sokat gondolok arra az épületre, ahová gyerekkorom óta mindig el kell mennem. Erre soha senki nem kényszerített, soha senki nem vitt el oda - teljesen egyedül, magamtól fedeztem fel; már ha egyáltalán fel kellett fedezni ezt a régóta ismert épületet és környéket. És ha esetleg valaki el is jött vagy jön velem, lélekben mindig egyedül vagyok ott. Az épület egyébként Budapesten van, az egyik belvárosi kerületben; pasztell színű téglák, fekete rácsok és korlátok. Amikor gyerek voltam, mindig szorongva mentem oda, aztán a szorongás oldódott; teljesen azonban soha nem múlt el: a mai napig megmaradt belőle valami, pedig mostanában a falát is meg szoktam érteni, sőt, meg is simogatom.

A múlt héten és ezen a héten is voltam ott: egyszer a távolabbi metrómegállónál szálltam ki, aztán egy héttel később a másiknál, és ahogyan egyre közelebb értem hozzá, mindkét esetben ugyanaz a mély boldogság, de az érzés alján valami egészen halk, finom és simogató szorongás. Érzés talán egy előző életből: megyek haza, mindjárt otthon leszek, és ha hazaérek, becsukjuk az ajtót, és akkor csak mi leszünk, senki más.

Aztán pár évvel a gyerekkor után a mai napig visszatérő álmok: egy régebbi korban elevenedett meg az épület, az álmokban új szárnyai, titkos hátsó bejáratai lettek; alaposan megismertem belülről és építészetileg, megismertem a lakókat, és a jelenben átélt hangulatok és érzések megteltek a múlt hangulataival, érzéseivel. És nemcsak az épület, hanem az egész környék is megjelent és el kezdett élni az álmokban; minden esetben sűrű, nehéz, fajsúlyos álmok, és aztán egész nap ringatózás ebben a hangulatban, utána pedig a vágyakozás: mikor álmodom majd megint ezt, mikor járok majd megint ott?

És hogy ezt miért mesélem el pont itt, és hogy ennek mi köze a zenéhez?

Mert szinte szóról szóra ugyanez az érzés, amikor először hallottam a Brahms balladákat - valahonnan ismerem ezeket, és ugyanaz a nehéz, sűrű és fajsúlyos érzés zenehallgatáskor, mint az álmokban. És ilyenkor ugyanolyan titkos hátsó bejáratai, misztikus új szobái, erkélyei lesznek a balladáknak, mint álmomban az épületnek.

A balladákat is újra és újra meg kell hallgatnom az első találkozás óta, folyamatosan vissza kell térnem hozzájuk; ha hallgatom őket, akkor erre az épületre és a környékre gondolok, ha meg ott járok, akkor szinte mindig a balladák jutnak eszembe.

Azt hiszem, hogy egyetlen zeneszerzőhöz sem fűz olyan régi és mély kötelék, mint Brahmshoz és a zongoradarabjaihoz, és ez is a zenehallgatás egyik legnagyobb élménye.

2 Hozzászólás

A bejegyzés trackback címe:

https://klasszikusok.blog.hu/api/trackback/id/tr594923385

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Scala 2013.10.14. 22:15:31

Nagyon tetszett, amit az épülettel kapcsolatban írsz! És azt hiszem, nekem is van ilyen épületem. Ahol már éltem korábban, és dicsfénye mára kopott(abb).
Még a levéltár-tervtárban is megtaláltam a korábbi , átépítés előtti helyzetét, sőt az eredeti, legelőször a telekre épült ház terveit, ami így ebben a formában nyilvántartásba se volt véve.