Ez az élménybeszámoló-sorozat a Fesztiválzenekar 2011. október 23-ai frankfurti fellépéséről szól. Műsoron Bartóktól a Magyar parasztdalok és a II. zongoraverseny Schiff András szólójával, valamint Schubert IX. (C-dúr, "Nagy") szimfóniája. Utolsó (?), befejező rész, az összefoglalás:

BARTÓK II. ZONGORAVERSENY: DOBOZBAN A SORSUNK

Ha az elmúlt hétvége élményeit gondolatban felteszem egy futószalagra, amely egy széles kapuban végződik, az élmények közül szinte mindegyik átsiklik ezen, és mindegyik szinte azonnal a megfelelő helyre kerül. Egy nagy, sötétszínű doboz azonban fennakad a kapun. Nem mozdul, ott áll egy helyben: a dobozban a vasárnap délelőtti főpróba azon része, amikor a zenekar és Schiff András a II. zongoraversenyt próbálta. (Előtte elpróbálták Schubert IX. szimfóniáját és a Magyar parasztdalokat, ez maradt a végére.)

A zenekar és a szólista a színpadon, a fények kialszanak. A földszinti nézőtéren - a képen jól látszik, hogy mekkora - hárman ülünk a félhomályban: a karmester asszisztense, a zenekar igazgatója és én, az egyik emeleti páholyban pedig egy Frankfurtban élő magyar hölgy, aki Fischer Ivánnal és Schiff Andrással együtt tanult Budapesten.

És egyszer csak elkezdik: megszakítás nélkül eljátsszák mindhárom tételt, és ahogyan haladunk előre az időben, egyre csak azt érzem, hogy itt most valami nagyon nagy dolognak vagyok a részese. A doboz pedig, amely itt még pontosan akkorra, mint a kapun átsikló élmény-társai, egyre csak telik hangulatokkal és érzésekkel. Az igazgató a főpróba közben megemlít egy tegnapi cikket a kuruc.info-n András Schiffről - gyorsan elolvasom a telefonomon: úgy látszik, ma a zene feszültsége, és a saját sors önmagában nem elég: a doboznak ma mindennel meg kell telnie...

Nekem a lidérces második tétel a legemlékezetesebb: hazáról, egyedüllétről, éjszakai magányról, és sorskérdésekről szól; mintha Schiff itt önmagával és a hazával viaskodna; a terem egy hatalmas lüktető áramkör. A harmadik tétel végén visszatér az első, aztán egyszer csak elvágják: a doboz tele, majd szétrobban, érintése életveszélyes! Most azonnal felpattannék és tapsolnék, de nem teszem - ki tudja, miért nem? -, a zenekar viszont tapsol, nem vonókkal, nem a lábukkal: a kezüket ütik össze.

Fischer Iván Schiffhez fordul: kell-e valamelyik részt még egyszer eljátszani? Nem, menjünk ebédelni, én is így teszek: magammal viszem a dobozt, benne a próba minden feszültségét, és a ki nem élt tapsot. Ebédnél aztán felreped a doboz, és jön az Esti Kornél-féle megkönnyebbülés.

Este a koncerten a zongoraverseny - részben a tele nézőtér miatt is - teljesen máshogy szól; objektívan nyilván sokkal szebben. Én viszont azt veszem észre, hogy nem köt le;  szeretném, hogy minél hamarabb véget érjen, nehogy akár egyetlen hajszállal is jobban megérintsen, mint a főpróba.  Félelmem alaptalan, nem hiszem, hogy ez a mű nekem még egyszer olyan erőteljesen és lidércesen tud majd szólni valaha is, mint délelőtt. A közönség a harmadik tétel után persze hatalmas ovációval fogadja az előadást.

Sajnos sem Schiff Andrással, sem a Fesztiválzenekarral nem találtam meg a II. zongoraversenyt a YouTube-on, csak az Amazonon, megtaláltam viszont Anda Gézával, ráadásul a teljeset egy videón:

A versenymű után két ráadás következik: először Bartók zongoraszonátájának befejező része, majd egy Schubert mű. Nagyon szép lekerekítése Bartóknak és elegáns átvezetés a szünet utáni Schubert szimfóniába.

Nagy köszönet katgergo-nek, aki az előző bejegyzés hozzászólásában megosztotta a teljes művet egy másik koncertről:

SCHUBERT IX. SZIMFÓNIA: UTAZÁS A VARÁZSSZŐNYEGEN

Maradva a képeknél: amikor a fenti részt írtam, azon gondolkoztam, hogy a Schubert szimfóniát, és a hozzá kapcsolódó élményeket vajon milyen képpel tudom majd leírni? Aztán egyszer csak a semmiből megjelent egy nagy, puha, lebegő szőnyeg képe - jóval nagyobb, mint amit a kapu át tudna engedni, ennek ellenére simán átlibbent rajta; ezen a szőnyegen siklottunk a szimfónia próbája és előadása alatt.

A délelőtti próba alapélménye az intimitás. A koncertet megelőzően látom már az egyedi ültetési rendet; az első félkörben, a karmesterhez legközelebb a fúvósok - nekik kiemelt szerep jut a szimfóniában -, utánuk foglalnak csak helyet a vonósok. És mivel ezt a darabot megszakításokkal próbálják, bizonyos részeket újra eljátszanak, hallom az utasításokat, hol, mire kell majd figyelni, mi az, ami még nem úgy szól, ahogyan kéne. A szőnyeg itt még kicsit gyűrött és fakó, a sarkai felfelé, a rojtok pedig kissé össze-vissza állnak, apró buckák is vannak benne.

Estére aztán kisimul, és ünnepi díszt kap minden. Ha a Bartók zongoraversenynél az igazi nagy élmény a főpróba, akkor itt most fordított az élmény-sorrend: az az esti előadás. A zenekar csodálatosan szól - soha nem hallottam még zenekart, amely ennyire szépen szólna; a Frankfurti Alte Oper akusztikája egészen különleges. Minden hangszer egy külön szín, egy önálló minta a szőnyegen; nekem leginkább az oboások - egyikük Pierre kiköpött mása a Megáll az időből - emelik ki a színeket és a mintázatot, talán még új aranyszálakat is szőnek belé...

Eddig a koncertig nekem Schubert kizárólag a zongoraszonátákat, zongoradarabokat és pár kamaradarabot jelentett. Ha a szimfóniákkal próbálkoztam - akár lemezen, akár a YouTube-on -, a figyelmem mindig elkalandozott vagy elbóbiskoltam, soha nem tudtam felfedezni ezeket a finomszövésű aranyszálakat a szimfóniákban...

Sajnos itt sem találtam a Fesztiválzenekarral rögzített felvételt, és ezen a felvételen sem jönnek vissza igazán ezek a bizonyos aranyszálak...

Jó negyven percig lebegünk ebben az intim hangulatban, talán a vad, bartóki élmény nélkül is meseutazás lenne a varázsszőnyegen, így biztosan az. A harmadik tételből őrzök egy képet: a vonós szekcióban az egyik zenész lapoz a közös kottatartón, utána a társával összemosolyognak: láthatóan a varázsszőnyeg kormányosai is élvezik az utazást.

A szimfónia is hatalmas siker. Fischer Iván az egyik visszatérés után a közönséghez fordul: "Wir haben nur Bartók oder Schubert..." Derültség a nézőtéren, "Bartók" és "Schubert" bekiabálások után inkább megszavaztatja a publikumot: "fifty-fifty". Először jön egy Schubert német tánc, majd Bartóktól a Román népi táncok.

Nézzük meg a lenti videót, különösen 0:12 és 0:16 között, ennél sokkal többet és jobbat én sem tudnék mondani, csak a napot és az aláírást kell megváltoztatnom.

UTÓHANG: KARMESTERI ÜDVÖZLET A KONCERTPROGRAM HÁTULJÁN

És ha már szóba került az aláírás: a koncert után egyedül megyek sétálni, tíz körül érek vissza a szállodába. Csatlakozom a bárban üldögélő zenészekhez, bő egy óra múlva megérkezik Fischer Iván is. Éjfél és egy óra között már csak ketten vagyunk a bárban: beszélgetünk. A varázsszőnyegen történt utazás után ebben semmi meglepő nincsen, úgy látszik a frankfurti varázslat hosszú ideig kitart...