Ma este hivatalos voltam a Táncszínházba egy gálaestre, elhangzott többek között a Bolero egy tánckoreográfiával. Az est moderátora hosszan vezette fel a produkciót, hosszan beszélt a Boleroról, a hangszerelésről és Ravelről. A program addig halálosan unalmas volt, alig figyeltem, és azt hiszem mások sem figyeltek igazán, de az orgazmus szóra mindenki felkapta a fejét: valami olyasmit mondott, hogy a Boleroval vizuális orgazmus élhető át. (Igaza volt: orgazmus közeli élmény volt az előadás - hogy a zene vagy az előadás miatt, azt hiszem, hogy teljesen mindegy.)

Egyszer egy zenésszel készített interjúban olvastam, hogy Mahlert játszani olyan, mint az orgazmust soha el nem érni: már majdnem ott van, már minden nagyon magasan van, minden ki van feszítve, mint a harci dob, és akkor hirtelen az egész kezdődik újra a legelejéről.

Ravel nem ilyen: de hogyan is lehetne egy érzéki büdös kurva olyan, mint egy megfáradt arcú, finom vonású, neurotikus terapeuta?