A szikár tények: 2010. november 17-én Jevgenyij Kiszin nagysikerű koncertet adott Budapesten a MÜPÁ-ban. A műsor:

SCHUMANN: Fantasiestücke, Op.12 & Novelette, Op.21 No.8
CHOPIN: 4 ballada (g-moll, Op.23; F-dúr, Op.38; Asz-dúr, Op.47; f-moll, Op.52)

A három (!) ráadás után - CHOPIN: cisz-moll keringő, Grande valse brillante és b-moll scherzo - a közönség őszinte szeretettel és felállva ünnepelte a zongoristát. Nem túlzás kijelenteni, hogy Kiszin és a budapesti közönség egy életre eljegyezték egymást.

Tartva magamat az egyik első poszthoz írt hozzászóláshoz, ez a bejegyzés sem kíván kritika lenni: a Jacques Loussier koncerthez hasonlóan ezúttal is maradjunk az élménybeszámoló kategóriánál. Kritikák egyébként már jelentek meg a hangversenyről, én hármat találtam:

A Revizor írása: http://www.revizoronline.com/hu/cikk/2848/jevgenyij-kiszin-koncertje-a-zongora/

A Café Momus beszámolója: http://www.momus.hu/article.php?artid=5788

Végül a NOL kritikája: http://nol.hu/lap/kult/20101123-balladai_homaly, és ha már NOL, itt érdemes megemlíteni a koncert napján készített Kiszin-interjút: http://nol.hu/kult/20101117-nyakkendotol_nyakkendoig

Kiszin billentéseiről, az esetleges melléütésekről, Chopin és Schumann értelmezésekről tehát már szóltak mások, illetve a koncert egyik apró részletéről, a Chopin balladák utolsó taktusai előtt bekiabált bravóról is tett rövid említést az egyik fenti írás. Azt gondolom, hogy ennél a momentumnál - a hangverseny egyetlen disszonáns hangja - érdemes picit hosszabban elidőzni. Nyilván vannak olyan koncertek, olyan előadások, amelyeken egy ilyen, idő előtt bekiabált bravó nem lett volna zavaró, sőt, még nagyon is helyénvaló lett volna, itt azonban kifejezetten tapintatlan volt.

Először is: nem tűnt őszintének, sokkal inkább előre eltervezettnek és tolakodónak. Mintha hallgatótársunk pár másodpercre főszereplővé kívánt volna előlépni, mintha azt óhajtotta volna közölni mindenkivel, hogy a teremben egyedül ő tudja, hogy hol ér véget a mű, és neki igenis joga van megfosztani a hallgatóságot az utolsó hang(ok)tól, valamint attól az élménytől, amelyet a hallgatóság együtt él át feszült csendben az utolsó hang és a taps között. Ez az élmény a másodperc tört részénél is rövidebb, olyannyira, hogy ezt egyetlen mértékegységben sem lehet kifejezni, de mégis, ez a hangversenyek lelke.

Másodszor: Kiszin ezt az idő előtti bravót nem provokálta ki. Kiszin ugyanis tapintatos művész, aki nem hatásvadász, és aki nem tolja magát előtérbe. 

Mint oly sokszor eddig, hadd idézzek most is Máraitól, egészen pontosan a Füveskönyvből:

“Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság. Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan, színtelen és íztelen, s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses, járványos vidéken a forralt víz, mely nélkül szomjan pusztul, vagy beteg lesz az ember. Az a tapintat és gyöngédség, mely, mint valamilyen csodálatos zenei hallás, örökké figyelmeztet egy embert, mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak és mi olyan jó, hogy ellenségünk lesz, ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni? Ez a tapintat, mely nemcsak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is. Vannak ritka emberek, akik tudják ezt. Akik a jóságot, mely mindig önzés is, párolták és nemesítették, s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel, nem mondanak soha egy szóval többet, mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön, nagyon finom hallószerveik lennének, úgy neszelik, mi az, ami a másiknak fájhat? S mindig tudnak másról beszélni. S oly élesen hallanak mindent, ami veszélyes az emberek között, mint az elektromos hallgató fülek érzékelik a nagy magasságban, felhők között közeledő, láthatatlan ellenséges gépmadarakat. A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel. Igen, e két képesség emberfölötti.”

Ha ezt áttesszük a zene nyelvére, valahogy így hangozhatna: "Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a pontos interpretáció, a jól eltalált hangsúlyok, igen, becsesebb, mint maga a tökéletes előadás.  Van egyfajta előadói tapintat, ami az előadói teljesítmény felsőfoka. (...) Ez a tapintat, mely nemcsak a megfelelő hangokat és hangsúlyokat ismeri, hanem a háttérben maradás gyöngédségét is. Vannak ritka művészek, akik tudják ezt. Akik a zenei tehetséget, az abszolút hallást párolták és nemesítették, s nem okoznak soha kellemetlen élményt  erőszakos és öncélú gesztusaikkal, színpadias hajlongásukkal, akik nem helyezik magukat az előadott mű és annak szerzője elé... (...) Ez az előadói tapintat és gyöngédség emberfölöttien érzékel. Igen, e két képesség a művészet valódi csúcsa."

Én ezen az estén pontosan ilyennek láttam Kiszint. Bár jóval korábbra terveztem ennek a bejegyzésnek a megírását, végül egyáltalán nem bánom, hogy csak most írom - a koncert után jó tíz nappal -, ugyanis ennyi idő alatt korábban fontosnak tűnő élmények elillantak, Kiszin tapintatának élménye pedig felerősödött.

Végül egyetlen koncert utáni mozdulat: Kiszin helyet foglalt a viszonylag hosszú és a művész látványától kissé zavarttá váló sor előtt, bólintott, szemöldökét kissé felhúzta, és két tenyerét felfelé fordítva jelezte, hogy akkor jöjjön az első, kezdődjön az aláírási ceremónia. Ebben az apró mozdulatban a meghajlások tapintata köszönt vissza: soha nem láttam művésztől ennyire természetes, ennyire magától értetődő és szerény gesztust, illetve soha nem láttam művészt ennyire szerényen meghajolni. És ha most visszagondolok a hangversenyre, pontosan ez a tapintat adta ennek a koncertnek a lelkét, és ezen még a bekiabált bravó sem tudott léket ütni.

Egyetlen darab a végére, az első Chopin ballada: