Hadd térjek vissza még egy pillanatra Dinu Lipattira és Mozart híres a-moll szonátájára. Ezt a darabot először egy Brendel dupla CD-n hallottam jó pár évvel ezelőtt: a lemezen található művek közül ez fogott meg a legjobban, illetve ez azonnal megfogott. Amikor rákerestem a műre, ezt találtam a Rádió honlapján, egészen pontosan a Magyar Rádió Mozart archívumában:
"Mozart és édesanyja március végén érkeztek a francia fővárosba, ahol Wolfgang felkutatta ismerőseit, de kedvére való állást ezúttal sem talált (nyár elején felajánlottak számára egy versailles-i orgonistaállást, de ezt visszautasította), és opera-megrendelésben reménykedett. A 18. század folyamán oly sokszor esztétikai vitákba bonyolódó város ezúttal is éppen egy szellemi összecsapás színtere volt, amely ezúttal Christoph Willibald Gluck (1714-1787) és Niccolo Piccini (1728-1800) hívei között zajlott. Leopold azt remélte, hogy fia lehet a nevető harmadik, de tévedett. Miként Wolfgang egyik legfontosabb pártfogója, Friedrich Melchior Grimm báró (1723-1807) írta Leopoldnak, 'a fiú többre menne Párizsban fele annyi tehetséggel és kétszer annyi ravaszsággal'. A párizsi út katasztrofális véget ért: Mozart édesanyja - talán az utazások nyomán legyengült szervezetének következtében - megbetegedett és július elején elhunyt, s bár Mozart írt néhány darabot (köztük a D-dúr "Párizsi" szimfóniát, K. 297; az a-moll zongoraszonátát, K. 310; az e-moll hegedű-zongora-szonátát, K. 304), végül semmilyen lehetősége nem maradt.
A már sokszor idézett Pándi Marianne Hangversenykalauz így ír erről a bizonyos párizsi útról és az a-moll szontátáról:
"A világvárossal szemben táplált remények, mint tudjuk, meghiúsultak és a huszonkét éves zeneszerzőnek – az édes mannheimi álmodozások után kétszeres megrázkódtatást jelentőn – hirtelen rá kellett ébrednie a hétköznapok rideg valóságára; az érvényesülésért folytatott harc megannyi apró, lealázó és ugyanakkor eredménytelen erőfeszítésére, anyagi gondok nyomasztó szorongatására, mindenekfölött pedig anyja elvesztésének fájdalmára. (...) Mozart két szonátát írt moll hangnemben, ezek közül az 1778 nyarán keletkezett a-moll mű az első. Sötét alapra sötéttel rótta fel ezúttal égretörő fájdalmának, reményétvesztett küzdelmének riasztó ábráit a zeneszerző."
Ezek az idézetek - főként az "égretörő fájdalom és a reményétvesztett küzdelem" - jutottak eszembe a múlt héten, amikor a Dinu Lipatti utolsó fellépéséről szóló poszthoz keresgéltem anyagokat, ugyanis ezt a szonátát 1950 nyarán, pár hónappal halála előtt rögzítette. Köztudott, hogy Lipatti leukémiában szenvedett, és bár 1950 nyarán állapotában némi javulás következett be, a halál és az elmúlás gondolata nyilván ott lebegett a mindennapjaiban, illetve kérdés, hogy mennyire bízott, mennyire hitt a gyógyulásban.
Az anya elvesztésének fájdalma Mozart, a halállal való küzdelem Lipatti életében: talán érdekes lehet ennek az életrajzi párhuzamnak (?) az ismeretében újra meghallgatni a művet. Találtam a Youtube-on egy verziót, amely az összes tételt tartalmazza, természetesen Lipatti 1950-es előadásában.
A Youtube-on a videónál ez a leírás található:
"Dinu Lipatti's recording from July 9, 1950 of Mozart's Sonata No. 8 in A Minor, K.310. The recording was part of Lipatti's valedictory studio recordings for EMI, made at Radio Geneve in July 1950 when the record company sent a van of equipment to record the ill pianist as he enjoyed a brief remission from the illness that would eventually kill him. This particular recording took place on a Sunday that was particularly productive in the 10 days of recordings from July 3 to 12. Lipatti had recorded the Bach Partita in the morning and would record some more Chopin waltzes in the evening after having completed this Sonata. Lipatti's dramatic emphasis and strong sense of lyricism brings tremendous pathos to this reading, which has remained a classic 60 years since it was first recorded."
Megjegyzés (1): korábban ezt a szontátát Guldával szerettem a legjobban, nála éreztem azt, hogy kellőképpen kidomborítja a drámaiságot az első tételben, Lipatti után azonban ez egy picit hatásvadásznak tűnik...
Megjegyzés (2): Gieseking előadása is nagyon jó szerintem:
Megjegyzés (3): Arraué viszont nagyon nem tetszik:
Megjegyzés (4): És végül Glenn Gould igencsak érdekes értelmezése: