Az elmúlt két bejegyzés hangulatához és az e heti időjáráshoz illő idézetet és zenéket találtam - néha izgatott vagyok, hogy mi lesz a következő írás, lesz-e egyáltalán téma, és aztán a Gondviselés és az időjárás - mint jelen esetben - kisegítenek.
Az idézet forrása Otto Friedrich: Glenn Gould, Változatok egy életre című könyvéből való, a IX. fejezet címe: A romantikus lemezek.
"A korai Bach-, Schönberg- és megint csak Bach-felvételek közepette, az 1960-as évek vége felé Gould váratlanul egy csokorra való Brahms-intermezzóval lepte meg csodálóit. Megtehette volna, hogy meghökkentésül valami könyörtelenül klasszikus modorban tolmácsolja ezeket a szépségesen szélfútta 'őszikéket', ehelyett azonban szinte kéjesen élvezkedett a zabolátlan romanticizmusban. Sőt még büszke is volt rá. (...)
(...) Bernard Asbellnek adott interjújában Gould úgy nyilatkozott, hogy 'ennél érzékibb interpretálásban bizonyára senki nem hallotta még a Brahms-intermezzókat'. (...)
(...) 'Úgy érzem, sikerült az improvizálásnak olyan atmoszféráját megteremtenem, amilyen véleményem szerint nincsen meg eddig egyetlen Brahms-felvételen sem - mondta Gould. - Olyasforma hatást kelt - és ez nem a saját megítélésem, hanem egyik barátom fogalmazta meg így -, mintha valójában önmagamnak zongoráznék, csak véletlenül nyitva felejtettem volna az ajtót. Azt hiszem, nagyon sokan lesznek, akik utálni fogják a lemezt, de ...'
'De önnek tetszik?'
'Igen, nekem tetszik. Egyike azoknak a dolgoknak, amelyekre a legbüszkébb vagyok.'
Az írás ezután idéz jó kritikát: "(...) az új lemez azt az óriási felfedezést hozta, 'hogy a fiatal kanadai zongorista a szíve mélyén igazi romantikus alkat (...) A művek többségének értelmezése teljesen meggyőző, hangzása pedig kész gyönyörűség.'" - és természetesen rosszat is: "Az egyetlen kivétel a kiszámíthatatlan Mr. Kolodin, aki hevesen tiltakozik, és azt állítja, hogy Brahms utolsó éveiről vallott felfogásom egyértelműen egy unalmas, ábrándos, vén bolondra vall..."
Eddig az idézetek, a lemezen található tíz intermezzóból csupán hármat szeretnék beszúrni, jöjjenek inkább az olvasói vélemények az intermezzókról, és természetesen Gouldról is, hiszen a korábbi bejegyzésekhez kapcsolódóan már többször esett szó róla...
És ha már ezeket a kérdéseket feltettem, nyilván illik véleményt formálni legalább az egyik kérdésben, főleg úgy, hogy nekem Brahms zongoradarabjai a legkedvesebbek - nincsen nap, hogy ne hallgatnék meg belőlük akárcsak egyet.
Szintén a fentebb idézett könyvben olvasható egy rajongói levél: "Kedves Glenn, ugye tudod, hogy te szinte szeretkezel a zongora billentyűivel, és ez a legszebb dolog, amit életemben láttam." Ez az idézet szerintem teljesen illik az intermezzókra, az ölelés azonban olykor elnyújtott, talán túlságosan is hosszú és öncélú, mintha hiányozna a beteljesedés ezekből az interpretációkból. De talán pontosan így kell ezeket a darabokat játszani, talán ezekben az intermezzókban (is) vall Brahms élete vége felé Clara Schumann iránt érzett reménytelen fiatalkori szerelméről, amely csak később szelídült barátsággá. (Brahms 1853-ban - 20 évesen - találkozott először Clara Schumannal, akivel aztán halálukig barátok maradtak. Clara Schumann 1896-ban, Brahms 1897-ben halt meg. A lenti intemezzók pedig 1891 és 1893 között keletkeztek.)
A lemezen ez az első darab:
Az ötödik:
És végül a tizedik, a lemez utolsó darabja - ez nekem mind közül a legkedvesebb:
