Mint azt az egyik hétvégi bejegyzésben írtam, terveim között szerepelt újabb könyvek vásárlása; tegnap végre eljutottam a zenei antikváriumba: a könyvek beszerzése megtörtént.

Az egyik Prokofjevről szól, pontosabban ő írta: Önéletrajz és írások a címe. A Függelékben található egy írás: "Részletek Prokofjev 'Gyeremekkor' (nem elírás) című önéletírásából [Az első zenei élmények]

"Otthon, születésemtől fogva állandóan hallottam zenét. Amikor esténként lefektettek és nem volt még aludhatnékom, ágyamban heverészve figyeltem a Beethoven-szonáták elmosodó hangjaira, amelyek négy szobányiról szűrödtek be a gyerekszobába. Édesanyám többnyire az első kötet szonátáit játszotta. Utána Chopin-prelüdök, mazurkák és keringők következtek. Olykor könnyebb Liszt-darabokat is játszott, az orosz zeneszerzők közül pedig Csajkovszkijt és Rubinsteint. Anton Rubinstein akkoriban állott dicsőségének tetőpontján, és édesanyám szentül meg volt győződve arról, hogy Rubinstein sokkalta nagyobb zeneszerző Csajkovszkijnál. Arcképe a zongora fölött lógott."

Az idézet sorok elolvasásakor eszembe jutott egy korábbi olvasmányélményem: Tükörben Kosztolányi Dezső. Az írás címe: Édesapám 

(...) "Télen-nyáron hajnali ötkor kelt. Ilyenkor karjára vette kedves macskáit, és elbeszélgetett velük. Aztán leült a zongorához, s addig ábrándozot ott, amíg iskolába nem kellett mennie velünk. Beethovent zongorázta legszívesebben. Az ő szonátáit álmomban és félálomban hallottam először. Amikor fölébredtem, valami tündéri szívszorongást éreztem, s nem tudtam, hogy mitől. (...)"

Ide kívánkozik még, hogy a Szeptemberi áhitat című versben is felbukkan Beethoven, pontosabban a Patetikus szonáta, íme a részlet: 

"Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba.
A felnőttek érthetetlenül beszélnek
egymás között, minden nesz oly goromba,
estente búgó hangja van a szélnek,
tán megriadt lenn egy sötét falombtól
s a télre, sárra és halálra gondol.

Aztán a délután is furcsa nékem,
hogy a napot árnyékok temetik,
a zongorán, mint hajdan a vidéken,
örvénylik a Sonata pathétique,
bukdácsol a billentyűn tompa búban
az édes elmebeteg, árva Schumann
s mert nem lehet már jobban sírnia,
száján kacag a schizophrénia."

A teljes vers elérhető itt, sajnos a Youtube-on nem találtam...