Fogadjátok sok szeretettel annagramma élménybeszámolóját, aki a http://rezfaszubagoly.blog.hu/ gazdája.
Nem csinálok se gondot, se hiúsági kérdést (utóbbit egyáltalán mire is) abból, hogy egyes koncertek kevésbé (vagy alig-alig) maga a zene, inkább az előadó miatt érdekelnek. Egyes koncertek olyanok, hogy emiatt vannak, olyanok, hogy ezért csinálják őket. A Müpa A zongora koncertsorozata tipikusan ilyen: nem azért megy el rá az ember, hogy (ha lehet élni a kifejezéssel -- mondjuk szerintem nem, mindemellett megteszem) az unásig ismert Mozart-szonátákat vagy a Kinderszenent meghallgassa, hanem hogy lássa, aktuális, mindenkori vagy alkalmi szerelme, érdeklődése, gyűlölete tárgya mit kezd vele -- vagy mihez kezd egyáltalán --, s persze maga az élmény miatt, hogy igen, megsimogattam a zsiráfot, és igen, hallottam élőben az Anderszewskit. Ezzel szerintem nincsen semmi baj, Esterházy Péter is tart felolvasóesteket, pedig olvasni mindenki tud -- ez a zene, hát ez meg olyan, hogy nekünk, földi halandóknak muszáj hallanunk. (Itt persze tátong egy aprócska logikai hézag, hogy ugyanis meg lehet venni azt lemezen, és otthon a kanapéra jó hozzá a lyukas alsógatya is, de tömjük be ezt azzal -- nem a lyukat, a hézagot --, hogy “rablóhal-alakban valahogy minden olyan más”. Nem feltétlenül több, de bizonyosan más.)
Úgyhogy vegyük fel a rablóhalruhát, és menjünk el meghallgatni, hogyan játssza David Fray a Bach-partitákat. Az eredeti kiíráshoz képest (a Wohltemperiertes Klavier első tíz darabja és a c-moll partita, egyenként megtűzve egy-egy toccatával) az első részre kaptunk inkább egy e-moll partitát az azonos hangnemű toccatához, s a c-moll (a szintén azonos nemű toccatával) maradt a második rész programja. Programnak éppenséggel program, de véletlen egybeesésnek lehet, hogy túlzás: arról van szó, hogy a zongorista nemrégiben kiadott lemezét (amely a két partitát és az egyik toccatát tartalmazza) hozza el a közönség elé. Felmerülhet a kérdés, hogy a csilliónyi felvétel és legfőképp persze Glenn Gould árnyékában miért vetemedik (vetődik? -- a Glenn Gould árnyékára, haha) valaki ilyen művek felvételére, de a válasznál mi sem egyszerűbb: mert majd megőrül érte, és egy kicsit azért is, hogy a Bartók rádió Egy zenemű -- több előadás című műsorát életben tartsa. Személy szerint örvendtem a ténynek, hogy ezeket a műveket játssza, miután három évvel ezelőtt a talán legkedveltebb Bach-zongoraversenyek olyan revitalizált változatával rukkolt elő mint karmester és zongorista, hogy Bruno Monsaingeon azonnal filmet csinált róla (és milyen jól tette). Várakozásaim, melyek e filmen, valamint két Mozart-versenymű, illetve (és legfőképp) a Schubert Moments musicaux felvételén alapultak, nem foszlottak ugyan szét az este folyamán, de bizonyos transzformáción keresztülmentek.
A CD-borítókon oly vonzó és üde fiatalember (sosem fogom megérteni ezeket a portré-koncepciókat) egy kamaszfiú fizikumával és egy öregapó tartásával vonult a zongorához azzal a járással, amely a testkultúra hiányát intelligenciával kompenzáló fizikusokra vagy matematikusokra jellemző. Mintha egy hurkapálcát látnánk a bábszínházban. Aztán odagörnyedt a zongora fölé (bármiben lefogadom, hogy a támlás szék nem kerüli majd el a kritikusok figyelmét), és azzal a mozdulattal, amellyel a kéztörlőjét (vajon van erre szakszó?) behajította a zongorába (Julcsikám, ez a lazaság, ez mégis csak túlzás.. ezek a mai fiatalok!), olyan magánuniverzumot feszített ki úgy zongorahossz-sugárral maga köré, hogy mi, néhányezrek a sötétben, ettől kezdve csak piszmogtunk. És akkor előadta a művészetét.
Fray keze alatt -- és nem erre, illetve erre nem számítottam -- Bach ezúttal valahogy szilárd és folyékony halmazállapot folyamatos átmenetévé vált, amit leginkább a nyers hurkához tudnék hasonlítani, szemben egy erélyes, masszív füstölt kolbásszal, amivel akár gyilkolni is lehet. (Eltekintenék a hasonló analógián értelmezhető bikacsök hasonlatától, pedig azzal valóban náspángoltak nagyanyáink rosszgyerekeket.) Valahogy lefejtette a zenéről a keményvonalat, a szigorú tartást, és tulajdonképpen kénye-kedvére formálta és idomította, ami ezután megmaradt. Ha úgy tetszett, még mindig elvágólagosan, ha másként, akkor olyan rapszodikus tempóval és dinamikával, hogy már-már a véletlenszerűség érzetét keltette. Dacára annak, hogy minden bizonnyal analitikus és tudatos koncepció állt a dolog mögött, mert valahányszor ismétőjel bukkant föl, ugyanazt és ugyanúgy képes volt megismételni. Ha az előadás egészét érdekesként aposztrofálom (amelyben semmi pejoratív értelem nem kíván megbújni), akkor ezek az ismétlések (főként a partiták közbülső tételeinek lassú és olykor szinte fásult megformálása miatt) úgy hatottak, mint még egy felest a bárpultnál: az ember kikéri, pedig talán nem kéne, úgysem lesz olyan, mint az előző, haza kéne már menni inkább.
Néha -- ez talán csak az én fantáziám -- ezt a csalódást véltem felfedezni Fray arcán is, mintha nem lett volna elégedett, vagy nem élvezte volna az egészet, majd váratlanul lendületet kapott, és az utolsó tételeket, kiváltképp a c-moll partita (és egyben a koncert) két befejező tételét olyan eszeveszett hévvel nyomta le, mintha a saját lábát fűrészelte volna. (Jóllehet: talán inkább arról van szó, hogy túlságosan belemerült ott és általánosságban is; hogy mostanra olyan közeli kapcsolatot ápol ezzel a zenével, mint az ikrek egymással, akiknek közös nyelvét senki más nem érti.) A koncert tehát meglepetésekkel szolgált, s ha tendenciának tekintjük, akkor hamarosan Fray kilincsét adják majd egymás kezébe a ma romantikus előadónak számító zongoristák.
“Ezek szerint, Gyulám, nem leszel a szólózongora-darabok nagy barátja, mi?” -- ezt az egy beszélgetésfoszlányt sikerült elcsípnem a koncert után kifelé masírozó tömegben. Emez hamar szétszéledt; én tébláboltam még egy ideig az első emeleten, táskámba dugott kezemmel Fray Schubert-lemezét szorongatva, de a komor ráadás (az ugye mindig kell) után érezhető volt: ez nem az az este. Némileg tanácstalanul, orrlógatva hagytam el az épület.
Íme, egy teljes felvétel az e-moll partita egy korábbi élő előadásáról: