Mindennapi klasszikusok

A Kékszakállú Budapesten és Bécsben. Gondolatok a Kékszakállúról

A múlt héten kétszer is láttam a Kékszakállú herceg várát: először hétfőn a MÜPÁ-ban, aztán vasárnap este Bécsben a Konzerthausban - mindkét alkalommal a BFZ-vel, Fischer Ivánnal és ugyanabban a rendezésben.

Érdemes pár szót ejteni az egyszerű és elegáns rendezésről: a színpad hátsó részén a zenészek között egymástól egyforma távolságra három emelvény három korábbi asszonyt rejtett. Egészen a hetedik ajtóig ez nem derült ki, csupán sejteni lehetett őket. Az egyiket piros, a másikat arany, a harmadikat pedig barna fátyol takarta: "Hajnalban az elsőt leltem, piros szagos szép hajnalban. (...) Másodikat délben leltem, néma égő arany délben. (...) Harmadikat este leltem, békés bágyadt barna este." A hetedik ajtó kinyílásakor a három korábbi asszony a Kékszakállúhoz sétált, majd felkerült Judit fejére a gyémánt korona, mielőtt elragadták volna: "Tied gyémánt koronája." (Az opera szövegkönyve itt érhető el.)

kékszakállú.jpegUgyanaz az előadás tehát, mégis nagyon más élményt adott a két este. A hétfői koncert után már leírtam: a legnagyobb élmény nekem a bartóki mozi volt: egyszerre látni és hallani az egyes ajtók megfestését - főleg a fúvósok színeit. Sajnos azonban a második emeleten az énekeseket sem hallani, sem érteni nem lehetett rendesen. Ezzel szemben a Konzerthausban - szintén az erkélyen, igaz ugyan, hogy csak az első szinten - az énekeseket nem nyomta el a zenekar, de az igazi különbség nekem mégsem ez volt.

A MÜPÁ-ban ridegnek, távolságtartónak és messzinek éltem meg a Kékszakállút. Az előző bejegyzéshez is ezt a képet szúrtam be: azt hiszem, hogy ez fejezi ki legjobban a hétfői előadással kapcsolatos érzéseimet.

A bécsi előadás ezzel szemben nagyon közeli, kifejezetten buja, érzéki, tüzes és erotikus élmény volt két teljesen hétköznapi emberrel. A legmerészebb kép egy belvárosi bérház körfolyosója, ahol egy nő és egy férfi a szomszédok szeme láttára éli mindennapos civódásukat. Egyikük bugyiban és kombinéban, a másik alsónadrágban és atlétában.

A hétfői előadás pont olyan volt, mint maga a MÜPA, a vasárnapi pedig olyan, mint a Konzerthaus - azt gondolom, hogy ennyire még egyetlen koncertre sem nyomta rá a bélyegét a helyszín; persze az is igaz, hogy kölcsönösen kiemelték a másik ízét és hangulatát, főleg egy hét közelségében.

Szintén a bécsi előadás élménye: soha nem láttam ennyire törődőnek, gyengédnek és tépelődőnek a Kékszakállút. A férfilét egyik nehéz mondata: "Idejöttem mert szeretlek, most már nyiss ki minden ajtót!"

***

Tegnap este aztán, amikor megjelent a bérház körfolyosójának a képe a nővel és a férfival, eszembe jutott egy Márai idézet Krúdyról: "Akárhol nyitjuk fel könyveit, minden oldalon, minden sorában érezzük ezt a titkos áramot. Most a szerelem villanyütése ad szikrát, most a magyar ősz esőzése kezd szólani, mint egy alvilági zenekar, most a tél kurjongat. Alakjai, ezek a nagyon is testies, a test minden szomorú, nyomorú és fönséges titkát egy öreg műtősnő bizalmasságával és közönyével feltáró és ismerő alakok, szívükben mélyen őriznek egy titkot, melyet az író sem tud szavakkal elmondani. Ilyenkor hangzik fel művében az a néma zene, mely írásainak legmélyebb értelme. Hősei néha zöldpaprikát esznek, fokhagymás májaskolbászt, s egy tenyeres-talpas külvárosi vendéglősnének teszik a szépet, de az élet minden útszéli változatában is zeng és sugárzik körülöttük Krúdy világának légköre, ez a szférikus légkör. A magyar életnek és a magyar tájnak külön világűrt adott, mintegy feloldotta a magyar glóbuszt a tehetetlenség és a nehézkedés törvényének vonzása alól."

Néhány szó kicserélésével és elhagyásával lényegében ugyanezt át lehetne ültetni Bartókra és a Kékszakállúra. A Kékszakállú valóban szférikus opera.

***

Ma reggel meg a gondolat, és ezt nagyon furcsa leírni: a bartóki erotika és érzékiség.

***

Magammal vittem az autóba a Kékszakállú CD-met: írott CD, akitől kaptam, ezt írta rá: "The legendary performance" - Kertész Istvánnal, Christa Ludwiggal és Walter Berry-vel. Vasárnap óta már nekem is van egy legendary performance-om...

***

Végül a teljes mű Sass Sylviaval és Kováts Kolossal. Itt kell szólni a bécsi Kékszakállúról - Falk Struckmann -, aki nagyon szépen és a lehetőségekhez képest nagyon magyarul énekelt.

Szólj hozzá

A bejegyzés trackback címe:

https://klasszikusok.blog.hu/api/trackback/id/tr764973481

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.