A különbség aközött, hogy Mahlert CD-ről vagy élőben hallgatjuk, olyasmi, mint meghallgatni egy élménybeszámolót egy vadvízi evezésről vagy ténylegesen átélni azt. Talán a beszámoló meghallgatása is megmozgatja a pulzust, a vérnyomást és az idegrendszert, az evezés élménye azonban biztosan.
Amikor a Budapesti Mahler Ünnep előadásai előtt többször meghallgattam az V. szimfóniát, a benyomásaimat így összegeztem: Mahler, a szövevényes. És azért buja is, és mintha lenne benne egy csepp neurózis is... Aztán az előadások - szeptember 6-án és 7-én is elmentem a Budapesti Fesztiválzenekar hangversenyére - ennél sokkal, de sokkal mélyebb élményt adtak, mindkét alkalommal lényegében ugyanazt.
Ülök a MÜPA erkélyén, és eddig soha nem tapasztalt testi tüneteket okoz a zene. Szinte az egész testet átjárja; nagyon mélyen lévő, talán el is temetett dolgokat emel a felszínre - főleg a harmadik tétel -; mint egy eke masírozik át egymás után többször a gyomron, mellkason, a háton, egészen mély régiókban.
És egyszer csak azt veszem észre, hogy egyre többször nézek fel a színpad fölé kifeszített Mahler portréra: mintha segítséget kérnék és várnék Tőle, de a finom arc nem mozdul, rezzenéstelenül és türelmesen néz, talán csak egy csésze teát kavargat egy félhomályos szobában. És a szempár megértően bátorít: szakadjon csak fel minden, bátran jöjjenek fel a legvadabb, legképtelenebb gondolatok, képek, fantáziák, összefüggések.
Aztán egyszer csak, nyolcvan perc után véget ér a beszélgetés, pont addig húzza, pont addig kínoz, amennyit még el lehet viselni. És azóta újra és újra Mahlert kell hallgatni; reggel ébredés után, este elalvás előtt, délután, mindig. És a finom arc továbbra sem mozdul: Mahler, a terapeuta rezzenéstelenül és türelmesen vár, miközben a lélek legmélyebb, legtitkosabb zugaiba nyer bebocsájtást...