Mindennapi klasszikusok

Zenére álmodni II. - Élménybeszámoló Sosztakovics II. hegedűversenyéről

Ránki Dezső január 17-ei koncertjéről ezt írtam: "Zenét hallgatni - főleg hangversenyen - nekem sokszor olyan, mint ébren álmodni. A művek, az előadó, a karmester, és persze a lelkiállapot a legfurcsább képeket hozzák elő. Lehet a zenei álom egy összefüggő kép, vagy több, egymástól elváló töredék is. És ha az álmokról azt mondják, hogy érdemes minél tovább a hangulatában ringatózni, ugyanez igaz a zenei álomra."

Pénteken megint egy hasonló koncerten voltam - a BFZ Orosz zene "oroszul" estjén. Most azt gondolom, hogy a hangverseny leginkább Sosztakovics második hegedűversenye miatt marad majd emlékezetes.

A koncert hetében párszor meghallgattam, pontosabban megpróbáltam végighallgatni a hegedűversenyt, de az első tételnél csak egyszer jutottam messzebb. Majd a koncerten - gondoltam -, nem hiszem, hogy élő ember ezzel a szörnyen nyomasztó darabbal kínozza magát otthon, de legalább lett egy benyomásom a műről; nagyjából tudtam, hogy mire számíthatok.

Ilyen előzmények után jött péntek este a koncert. A programfüzet ezt írja: "(...) mint Eric Roseberry találóan megfogalmazta, e kétségbeesett szomorúságot, gyermeki ártatlanságot és groteszk humort elegyítő zene hatásának titka, hogy 'közel kerül a beszédhez, de mégsem árul el semmit.'"

Talán az idézet, talán az élő zene, vagy a kettő együttes hatására folyamatosan nehéz, nyomasztó képek jelentek meg a koncert alatt, és jelennek meg azóta is. Nagyon nehéz megfogalmazni a hegedűversennyel kapcsolatos érzéseket - a tetszik, nem tetszik például teljességgel értelmezhetetlen; a koncerten szinte egyetlen pillanatra sem tudtam levenni a figyelmemet a műről, és azóta is többször meg kellett hallgatnom, főleg a második tételt.

Úgy látszik, mégis csak van élő ember, aki "ezzel a szörnyen nyomasztó és addiktív darabbal kínozza magát otthon"...

Csupán a rend kedvéért: 2012. május 25-én a Budapesti Fesztiválzenekar a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben az alábbi koncertet adta:

Schnittke: (Nem) Szentivánéji álom; Sosztakovics: II. (cisz-moll) hegedűverseny, op. 129

Csajkovszkij: Manfréd-szimfónia, op. 58,

Közreműködött: Julian Rachlin – hegedű, vezényelt: Dmitrij Kitajenko

1 Hozzászólás

A bejegyzés trackback címe:

https://klasszikusok.blog.hu/api/trackback/id/tr814547697

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Phylemon 2012.05.27. 11:23:23

Megrendítő erejű előadás volt. A Schnitke darab "csak" rendkívül szellemes és brilliáns technika, de a Sosztakovics egyszerűen mintaelőadás lehetne. A művész sehol egy szemernyit sem helyezte a mű elé a maga fényezését, tökéletesen játszott együtt a zenekarral, többször szinte feléjük is fordulva, hogy a kapcsolat még élőbb legyen, és a minden bizonnyal elképesztően gazdag művészi eszköztárából csak annyit vonultatott fel, amennyi a mű miatt szükséges volt. A dinamikája példás volt, mert igazi piano-kat játszani, mint ahogyan fényló és kiemelkedő volt, amikor az kellett.
Meghatározó élmény számomra, még a szünet utáni, az első részhez képest színtelen és szinte minden nagy Csajkovszkij mű egy egy témáját felhasználó, megelőlegező Manfréd szimfónia kötelességtudó, de alapjában véve semmi különös előadása sem tudja csökkenteni az első rész miatti lelkesültségemet.