Mindennapi klasszikusok

A nagy hazatérés: Vladimir Horowitz 1986-os moszkvai koncertje

A bejegyzés 2010. december 4-én íródik, de a tervek szerint csak 2011. április 20-án fog megjelenni.

Az előzményről röviden: olvasgattam a már sokat idézett Csáth Géza könyvet, most éppen Schumannról: "Idegen városban haladunk az utcán, Szilveszter este van, a gázlámpák sárga fénye a kéken világló hóval és a barna éggel valami fájó színharmóniába vegyül... És egyszerre - magunk se tudjuk, miért - de már hazafelé sietünk és a zongora mellett késő éjszakáig Schumannal vagyunk. A Schumann gyönyörű, édes, síró kottapapirosaival. Ilyenkor Chopint melódiásnak, de hidegnek, Wagnert gőgösnek, Beethovent retorikusnak, Mozartot kedvesnek, de szívtelennek találjuk; csak Schumann kell."

Bár még nincs Szilveszter, elkezdtem keresi Schumann darabokat, ez volt az egyik első találat - erre biztosan illik: "A Schumann gyönyörű, édes, síró kottapapirosaival". És ilyenkor az ember valóban azt érzi: "csak Schumann kell."

 

A videó alatt - közel 700.000 megtekintés 2010. decemberében - az utolsó komment:

"Horowitz was 83 when he played this, it was the first time in decades that he visited his home country. At that time, both the USSR and the USA were making weapons that could destroy the solar system, and Horowitz was personally asked by Gorbachev to play in Moscow. And he played Traumerei. So pure, so 'simple', so beautiful. Such deeper emotions. It is beyond any concert ever given. And for a moment, all that was important in the world was this. Let it be a lesson; Music binds us all."

A wikipedia így ír erről: "In 1986, Horowitz announced that he would return to the Soviet Union for the first time since 1925 to give recitals in Moscow and Leningrad. In the new atmosphere of communication and understanding between the USSR and the USA, these concerts were seen as events of political, as well as musical, significance."

Röviden összefoglalva: Horowitz 1925-ben hagyta el Oroszországot, és  1986-ban - 83 évesen - tért vissza, hogy két koncertet adjon. A két előadás zenei és politikai jelentősége felbecsülhetetlen. Szívem szerint most azonnal kitenném a bejegyzést, a blog hagyományait követve azonban megvárom a 25. évfordulót.

Az első videó, sajnos nem lehet beágyazni, ezért a link: http://www.youtube.com/watch?v=Ee1kkz5iXX4

A bloggazda szeretné kiemelni 1:01-nél az amerikai, 3:10-nél pedig az orosz rakodómunkásokat: gyűrűk, aranyóra az egyik, borzalmas öltözékek a másik oldalon. Borzalmas, de nekünk mégis ismerős és otthonos. Szemmel láthatóan az étrendek között is hatalmas a különbség... És az arcok az utolsó egy percben; vajon ki lehet az utolsóként megszólaló középkorú hölgy, mi lehet(ett) a foglalkozása? - jelen sorok íróját ezek a kérdések foglalkoztatják.

A koncertről megjelent hangfelvétel és DVD is, illetve ez volt a műsor - lényegében a teljes zenetörténetet lefedi:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A koncertről természetesen sok felvétel elérhető, itt viszont csak kettő videót szeretnék beszúrni: először a két Szkrjabin etüdöt - szerintem ez a koncert legszebb része:

Második videónak pedig a koncert végét a meghatódott közönséggel és a szintén meghatódott Horowitz-cal:

Erről a videóról eszembe jutott Karinthy Utazás a koponyám körül című regényének utolsó fejezete: az agyműtéten átesett író Stockholmban életében először találkozik 21 éves unokahúgával:

"(...) Egy reggel ott sütkérezem a parton. Karcsú, szőke leány szaladgál izgatottam a közelemben, keres valakit, kérdezősködik. Egyszer csak megfordul, és szelesen felém fut. Felállok, bizonytalanul.

- Onkel! Onkel!

Sírva és nevetve esik a nyakamba, összecsókol. A hall ajtajában ekkor jelenik meg szürke porköpenyben egy őszülő hölgy. Az édesanyja. Huszonöt éve nem láttam Gizi nővéremet, hajszínén kívül keveset változott. A reggeli vonattal érkeztek Oslóból. Sógorom és druszám, a volt hajóskapitány, tréfás üdvözletét küldi, és hogy vigyázzak az ő kincseire, akik háromnapos látogatásra jöttek le hozzám.

Noémi most huszonegy éves.

A kései alkonyatban sokáig sétálgatunk újszülött unokahúgommal, a ligetben és a töltés szélén. Sajnos, egy szót se tud magyarul, édesanyja nem számított rá, hogy valaha szükség lehet arra. De német és angol dadogásomat lassan folyékonnyá élénkíti az ő mohó kíváncsisága. 

Nini, kis norvég rokon, mit meséljek neked déli hazámról, hogy ábrándjaidra is vigyázzak, hisz annyit álmodoztál róla, Magyari Imre nótáit hallgatva, estefelé a rádióban?

Egyet-mást sorsunkról is beszéltek otthon és rólam is, akinek legutóbbi kalandját ismered, és nyomait még láthatod rajtam.

Nini, kis norvég rokon, azt kérdezed, boldog és büszke vagyok-e most, hogy újjászülettem, újra kezdhetem az életet a Kanaánban, ahol kincseimet összegyűjtöttem? Vagy talán megtörtnek és rokkantnak érzem magam, hajótöröttnek, akit egy irgalmas hullám partra vetett, megajándékozva őt a maradék élet alamizsnájával? 

Akár így volna, akár úgy, köszönöm a részvéted, kicsi Nini. Mert egy kicsit így is megérdemlem és egy kicsit úgy is. Ha elszánt volnék és bizakodó, nem volnék boldog, hidd el - de ne hidd azt se, hogy boldogtalanná tenne a tudat, ha hajótörött vagyok.

Meglehet - de nem attól, ami most Stockholmban történt velem. Valamivel régebben esett meg velem és velünk... (...)"

Szólj hozzá

A bejegyzés trackback címe:

https://klasszikusok.blog.hu/api/trackback/id/tr162492747

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.