Mindennapi klasszikusok

Kulináris est Gidon Kremerrel, Mihail Pletnyovval és az Orosz Nemzeti Zenekarral

A reklámszakmában töltött tíz évet ha egyetlen napba kellene összesűríteni, egészen nyugodtan lehetne ez december 15-e: évzárás a maga adminisztratív nehézségeivel, fölösleges találkozások és telefonok, hosszú és kimerítő autózás – semmire nem vágyik ilyenkor az ember, csak hazaérni és megpihenni egy pohár borral. A hazaérkezés azonban még várat magára, hiszen hangversenyre kell menni. A jóval korábban, egy nyugodt otthoni estén megvásárolt jegyet és az egészet nem is tudom, hogy hová kívánom: a vásárláskor ünneplőbe öltöztetett lélek egy rongyos koldus szakadt és tépett gúnyája.

A hangversenyteremben aztán mohón kapok a műsorfüzet után: az ismertető biztosan old majd az egész napi feszültségen, és az írás egy egészen más, békebeli világba vezet, de sajnos csalódnom kell. A bonyolult körmondatokkal megírt kiadványtól nem hogy csökken a feszültség, hanem az egyébként is erősen rászorított kupakot mintha még jobban ráfeszítené a palackra. Idegesen és persze némi önváddal – megint én nem értem az irományt – adom tovább a brosúrát. Mint éhes vendég az étteremben, aki tiszta és átlátható menüt szeretne első élményként: én sem vágyom másra, csupán egyszerű szavakkal megírt kedvcsinálóra.

Pár perc múlva aztán végre kezdődik az előadás: étlap nélkül is remek előételt szervíroz a főpincér (Mihail Pletnyov) és személyzete (az Orosz Nemzeti Zenekar). Dvorak három Szláv tánca remek étvágygerjesztő: pont abba a meleg, párás, kicsit fülledt és boldog békebeli világba vezet, ahová most nagyon vágyom. Talán a főpincér kicsit túljátssza a szerepét, személyzete azonban rezzenéstelen és szenvtelen arccal, összeszokottan és nagyon professzionálisan dolgozik a keze alá, mintha olykor el is szabotálnák a teátrális mozdulatok által megkívántakat.

 

A tényleg nagyszerű előétel után immár könnyed és elégedett lebegésben várom az est egyik főételét (Csajkovszkij: Hegedűverseny) és a sztárséfet (Gidon Kremer). A koldusgúnya szakadásai összeforradni látszanak, a gyűrődések is mintha lassan kisimulnának. A bevezető tételekben látott színpadias mozdulatok itt már értelmet nyernek – nem hiába: orosz mű orosz előadókkal –, főpincér és személyzete között immár teljes a lelki és zenei összhang, olyannyira, hogy el is homályosítják a várva várt nagyhírű vendéget. Ha most becsukom a szememet és visszagondolok a Hegedűversenyre, akkor őket dinamikusnak és virulensnek látom – élnek és mozognak; a szólistát pedig szürkének: mintha egy helyben topogna. Ráadása is inkább hatásvadász és kötelességszerű - valami nagyon rafináltat kell adni -, csupán a szív és a lélek hiányzik belőle.

De hadd térjek vissza még egy pillanatra a versenyműhöz! Szintén a becsukott szem hozza elő a második tétel hangulatát. Korábban ezt CD-n soha nem tudtam így átélni: nyilván vannak művek, amelyek élőben egészen más élményt nyújtanak: nekem ilyen ez a Hegedűverseny. Talán a Karácsony közelsége, talán tényleg csak a tétel maga: gondolatban kezet nyújtok minden haragosnak, ez a pár perc maga a megbékélés.

Kremerrel ezt a részletet nem találtam meg, jobb híján így tanítómesterével szeretném megosztani:

 

Szünet után még egy igazán testes darabot kapunk Sosztakovics IX. szimfóniájával. Erre még inkább igaz, hogy először koncert-élmény kell, hogy aztán igazán élvezhető legyen. A főpincér és személyzete továbbra is formában és teljes összhangban, ennek ellenére a mű végén nézőtéri összecsapásnak lehetünk tanúi: az egyik oldalon udvarias és kötelező taps, a másikon pedig őszinte és elragadtatott ünneplés. A harcot pár másodpercnyi bizonytalanság és fogáskeresés után utóbbiak nyerik egyértelmű fölénnyel.

Az egész est legemlékezetesebb pillanatának felidézéséhez nincs szükség lehunyt szemre és elmerült gondolatkora. A máskor szokásos obligát és közhelyes ráadások – Brahms magyar táncainak egyike, a szimfónia egy tételének megismétlése – helyett igazán szép, bár elsőre kicsit formabontó desszertet kapunk: Bach harmadik zenekari szvitjének második, Air tételét. Leírva talán kicsit furcsa, a két zenei részlet meghallgatása után azonban azt gondolom, hogy egyértelmű: az igazán kifinomult és rafinált lezárásnak (is) köszönhető, hogy az egyébként fajsúlyos tételek nem fekszik meg a gyomrot – hol van már a korábbi feszültség? -, ráadásul pont ez az utolsó falat emeli ki az előző három fogás karakteres szláv ízét. Úgy látszik, Bach valóban univerzális.

 

(Sajnos sem a fenti, sem a most következő részletet nem találtam meg a koncert előadóival)

 

Csak a rend kedvéért a műsor:

2010. december 15., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem:

Dvorak: F-dúr szláv tánc (op. 46, No. 4.)

Dvorak: e-moll szláv tánc (op. 72, No. 2.)

Dvorak: g-moll szláv tánc (op, 46, No. 8.)

Csajkovszkij: D-dúr hegedűverseny, op. 35

Szosztakovics: IX. (Esz-dúr) szimfónia, op 70 

Rendhagyó módon ez az írás nem itt jelent meg először, hanem a prae.hu portálon, ennek ellenére itt is szerettem volna közzétenni.

23 Hozzászólás

A bejegyzés trackback címe:

https://klasszikusok.blog.hu/api/trackback/id/tr382526731

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

foeniculum 2010.12.20. 23:39:06

Én ugyanezt a koncertet másképp éltem meg....

(elárulnék egy titkot: volt olyan ötlet, hogy bloggazda mellett párhuzamosan írom meg én is a saját nézőpontomból a koncertélményt, de végül inkább a hozzászólás mellett döntöttem)

Előzetesen kijelenteném, hogy mindazonáltal egyetértek az azóta több helyen is hasonlóan megjelent kritikákkal, miszerint Kremer nyúzta a vonót, és éles oda nem való hangokat csúsztatott ki, ami nem Csajkovszkij hegedűversenyhez való.

Mégis....
hónapokkal ezelőtt vettem meg a jegyem, és áhítattal vártam ezt a koncertet. Kremert még nem láttam/hallottam élőben játszani. Elfogultsággal vártam őt, nem csak hallgatni, látni szerettem volna.

A jegyet igyekeztem közelre venni, épp vele szemben. És sikerült.
Így mind a karmester, mind Kremer legapróbb rezdüléseit is láthattam, ami külön élvezetessé tette az előadást, ugyanis nem csak a zenét tudtam élvezni, hanem azt is láttam, ahogy az előadók átélik a játékot.

Talán most ezen a koncerten a látványt fontosabbnak éreztem annál, amit hallok. Hiszen először láttam őt élőben, és számomra fontos volt, hogy pozitívan éljem meg ezt a találkozást.

Bizonyos (szomorú) okok miatt felfokozott lelkiállapotban voltam, ezért nem tudtam racionálisan figyelni a zenét, csak az érzéseimre hallgattam...és a lelkemre tudott hatni.
Az indulást kissé nehézkesnek éreztem, az elsőként előadott szláv tánc, ami egy lendületes erőteljes dallam, erőtlenül indult...
Pletnyov kotta nélkül állt ki az emelvényre, és pálca nélkül vezényelt. Igen, valóban színpadias volt a látványa, inkább valami mutatvány, mint komoly dirigálás, de a zenekar együtt volt vele, a közönséget pedig elbűvölte :)
Úgyhogy végül Dvorak dallamai pergősen, egységesen jöttek elő, élvezet volt hallgatni, átélni.
Számomra Kremer is ilyen volt... Látni közleről, ahogy átéli a játékot, ahogy elmélyed benne, nekem nagyon tetszett, tudtam vele együtt élvezni. Nem a fülemmel, inkább csak a lelkemmel hallgattam őt.
Koncerteken sokszor hallgatom becsukott szemmel a zenét, de most nem. Most szerettem volna kiélvezni a látvány minden pillanatát, inkább arra koncentráltam. És az tetszett. Hiszen csukott szemmel otthon is hallgathatok zenét....
Azt viszont sajnálom, hogy a ráadás, amit Kremer adott nekünk, egy ismeretlen modern zene, amiről mint utóbb kiderült a kritikusok sem tudtak sokat....

A szünet utáni Sosztakovics szimfónia viszont kitűnő választás. Féltem tőle még koncert előtt, hogy közel tud-e kerülni hozzám, de mondhatom, nagyon is ott volt, lehengerlő előadásban. Talán a koncert csúcspontjának is mondható.
És a ráadászene, Bach Air-je... különös módon megérintett.
Pedig fura választás volt, első pillanatban megdöbbentő, de nagyon szép, lélekmelengető... (egyesek számára már-már giccses...)
Az én lelkiállapotomban viszont kifejezetten helyénvaló, jóleső.

az igazi medwe · http://medwe.blog.hu 2010.12.21. 08:59:16

Ez most nekem szabályos fizikai fájdalom!
Merthogy lemaradtam róla.
Tudtam hogy jönnek, de halogattam a részletek megismerését és a vásárlást.
Így jártam.

Mindegy, végülis Pletnyovhoz nemrég volt szerencsém.
De ki tudja, Kremert látom-e valaha.

richard_szabo 2010.12.21. 09:03:21

Nekem az volt furcsa, hogy a zenekar tagjai alig mosolyogtak. Így az együtt zenélés öröme helyett inkább a kötelezően elvégzett feladat érződött ki a produkcióból.

Rosszindulatú Vászka 2010.12.21. 09:19:05

Nem kritikaképpen, de Kremer úr német származású lett zsidó (érintett ráadásul), szal, sztem simán közénk lövetne és vérig sértődne, ha leoroszoznánk :)

Az irígység bűn, szal nem nyafogok!

Azt tudtátok, hogy Kremer úr a sztem valaha élt egyik legnagyobb zenész és pedagógus, David Ojsztrah tanítványa volt?

Amúgy mókás vita tárgya zeneszerető közegekben, hogy vajon jobban tudja-e egy szovjet zenét orosz zenész, vagy Bartókot magyar zenész, vagy Chopint polák zenész előadni, mint egy külföldi. Hogy a lokálisan utólag rárakodótt (persze ez spekuláció) nemzeti felhangok mennyire fontosak. Mindenesetre mind a szólista (nekem egyik kedvencem), mind a karmester, mind a zenekar a Világ élvonalába tartozik. És ne feledjétek, hogy egy koncertélmény nagyon lelkiállapotfüggő. Van, hogy az ember partítúrával megy fanyalogva kötekedni és van, hogy egy sivítóan rossz előadásnak is örül.

foeniculum 2010.12.21. 10:17:28

@richard_szabo:
nem tudom... én másképp élem meg az előadók "mosolyát"... amikor valaki művészi tevékenységet végez, és elmélyül, elég fura kifejezések tudnak kiülni az arcára, és ez ritkán mosoly :)))
Persze a meghajláskor, amikor a közönség tapsol, akkor szoktak mosolyogni, örülnek a fogadtatásnak. Igen, talán ők "fegyelmezettebbek" voltak most.
Persze láttam én már olyat is, amikor a csellista lány flörtölt előadás közben, amíg az ő szólama nem következett... és mosolygott.

@Rosszindulatú Vászka:
Hasonló témát már boncolgatott a blog korábban... szerintem mintha te is hozzászóltál volna....
(mármint, hogy azonos nemzetiségű előadó jobban érti-e saját nemzete szerzőjének műveit)

efes · http://efesasanisimasa.wordpress.com/ 2010.12.21. 10:26:31

@foeniculum: Amikor Menuhin játszott, ha jól emlékszem Déki Lakatos Sándornak (vagy valamelyik másik kiváló magyar cigányprímásnak), az így kommentálta Menuhin játékát: Jól játszik, de az asztalnál nem élne meg. Mondom ezt a mosolyra, a mosoly őszinteségére és effélékre.

Rosszindulatú Vászka 2010.12.21. 10:29:00

@foeniculum: igen, ez egy klasszikus (blog)vita. Nincs helyes válasz.
Igazából engem az érdekel ezügyben, hogy mennyire kopik meg egy mű. Pl.: az Allegro Barbarót vagy Kékszakállút tudjuk-e friss füllel hallgatni? Mit lehet még ehhez hozzátenni? És jönnek a kis kínaiak vagy akárkik és megteszik. Érdekes dolgok ezek.

A mosoly dolgot én sem értem, azért ezek elég nagy koncentrációt igénylő, nagyzenekari, odafigyelős művek. Nem lehet hibázni. Főleg nem ennél a zenekarnál.

LengyelAndrás 2010.12.21. 10:37:40

Kedves Barátaim A Zenében! Érdekes, hogy 'foeniculum'-ra is a szólista gesztusai voltak nagyobb hatással; rám is, hogy őszinte legyek. Valódiak, átélősek voltak. A kettős érzéseket szerintem az okozhatja, amit Vászka nagyon helyesen felvet (habár szerintem Kremer soha nem lövetne senkire...-) ), ti egy évtizedek óta Berlinben élő igen precíz művész újra szembetalálkozik az egyik legszentimentálisabb orosz darabbal, és bírkózik vele. Régen játszotta, technikailag is sokat követel, stb; de Vászká-val ellentétben én azt gondolom, hogy kulturális értelemben legalább annyira orosz, mint lett zsidó, német, vagy akármi. Számomra ennek bizonyítéka a Kremerata Baltica-val felvett Shostakovich szimfóniák és versenyművek, köztük az a hegedűverseny, melyet a szerző az ő mesterének írt, aki nem orosz, de ott felnőtt emberként szintén értette a mondanivalót, vagy a csellóversenyt, melyet pedig Rostropovich-nak, aki szintén lehozta azt valahogy.
Teljesen egyetértek azokkal, akik szerint a szimfónia volt a csúcs: tényleg ledöntötte az eszményt, tojik a konvenciókra, és valóban nem tudtam eldönteni, ez most humor, vagy sírjak.
Végül, mivel tényleg lehetett hibákat találni, felidéztem magamnak Pletnyov hitvallását, melyet a Carnegie Hall-os szólólemeze kísérőjén hangsúlyoz: 'Give me a real performance, even with a few mistakes!' Szerintem ennek tökéletesen megfelelt.
Üdvözlet

foeniculum 2010.12.21. 10:49:14

@Rosszindulatú Vászka:
Akkor én tovább ragoznám ;)
egyáltalán kell-e hozzátenni bármit is?! szükség van megújulásra, új fajta előadásmódra....

Jaj, a "kis kínaiakat" pedig ne említsd egy lapon... bár újabban valóban vannak egyre többen, akik már "értik" is, amit előadnak, de sok esetben én úgy érzem, mint technikai bravúrt részükről egy-egy előadást.... más kultúra, egyszerűen szerintem nem is értik, mit akarhat kifejezni némely szerző....sokszor nem érzek érzelmet az előadásaikban, csak azt, hogy megmutassák, milyen jól tudják hangszerüket használni....
Anno valakivel beszélgettem erről, a sportokban is ugyanezt érzékelem velük kapcsolatban, a megfeleniakarást, a bizonyítást. Régebben volt egy beszélgetés Bogányival ( Weiszer Alinda műsorában) ő is hasonlóképpen látta.... tetszett az az interjú :)

efes · http://efesasanisimasa.wordpress.com/ 2010.12.21. 10:49:23

@Rosszindulatú Vászka: Modernekre, mondjuk 1900+, tudnak a kis kínaik pakolni érdekes dolgokat. A romantikával, barokkal viszont már akadnak gondjaik - mint ahogy nekünk is, mondjuk a kínai zenével (aminek amúgy csodálatos darabjai vannak, természetesen).

Rosszindulatú Vászka 2010.12.21. 10:49:33

@LengyelAndrás:
"én azt gondolom, hogy kulturális értelemben legalább annyira orosz, mint lett zsidó, német, vagy akármi"

Jó meglátás. Én csak a cimkézés ellen tiltakoztam így - mert értelmetlennek találom egy nem röghözkötött világpolgárra ráírni a származását illetve ezügyben az aktualizált szülőhelyét - és akkor már szovjet is, ami oximoron, de mégiscsak abban a közegben szocializálódott.

Továbbá osoly ügyben még az a meglátásom, hogy a zenekari tagok szakemberek, nekik ez szakma, az a dolguk, hogy precízen, a karmester betanítása szerint eljátszák a szólamjukat, együtt, nagyon együtt. Van zenekarban játszó ismerősöm, mikor mesélte, hogy otthon Dire Strairs-et meg hasonlókat hallgat kiröhögtem, erre felelte: nekem az munka, ez a pihenés. Mókás. Gondolom a bohóc is sír otthon.

efes · http://efesasanisimasa.wordpress.com/ 2010.12.21. 10:51:39

@Rosszindulatú Vászka: Hát hogyne. Mondják, Kabos Gyulánál morózusabb, rosszkedvűbb ember kevés volt színházi körökben...

efes · http://efesasanisimasa.wordpress.com/ 2010.12.21. 10:54:07

@efes: Feleki Kamill dettó. A "vanmáááásik" Eötvös bohócról sem mondta meg senki, hogy a világ egyik legnagyobb klasszikus bohóca - volt alkalmam még látni sétálni a Damjanich utcában...

Rosszindulatú Vászka 2010.12.21. 10:57:33

@foeniculum: sztem kell hozzátenni. A hangrögzítes előtt csak koncerten vagy kottában jutottak az emberek zenéhez nagyritkán, mostanság túl vagyunk árasztva vele. Egy előadás akkor jó, ha benne van az előadó személyisége, meg valami plusz - kakaó, mittomén hogy nevezzem. Erre remek példa a Vivaldi Négy évszak. Ronggyá koptatott zene. Osztán a korhűek újragondolták, szerettük. És évtizedek teltek el, hogy meghallgattam volna. Míg nem jött az Il Guardino Armonico:

www.youtube.com/watch?v=I-mKf4RRVsI

Annyi plusz van benne, hogy ihaj! A hangok ugyanazok, de hozzátettek valami izgalmasan újszerűt. Sztem.

@efes: a kínaizás csak példa volt. Úgy tűnik rossz példa, vagy lehet, hogy nem. igazad van, a modernekkel elbírnak, a romantikusokkal vanank gondjaik. Annyira más kultúrközeg, hogy belebuknak. Mint a japánok. Mindent megtanulnak, de a Zene a technikai tudás után kezd izgalmassá válni, az igaz.

foeniculum 2010.12.21. 11:15:31

@Rosszindulatú Vászka:
Vivaldi Négy évszak valóban a legjobb példa :)
pont az a zene, ahol megtanultam különbséget tenni előadók között :)
Kezdve az unalmasan tradícionális Perlman előadásán, ami mindamellett tökéletes, mégis... hiányzik belőle valami, vagy a másik véglet Higel Kennedy, akiért ekkor kezdtem el rajongani, mert a nyár presto témája lenyűgözött, és később ezáltal kedveltem meg Kremert is, amikor rájöttem, hogy az ő valamivel higgadtabb, mégis tüzes előadása az amit a legmeggyőzőbbnek éreztem ezidáig.

efes · http://efesasanisimasa.wordpress.com/ 2010.12.21. 11:25:25

@foeniculum: Szintén. Nigel Kennedyt sokáig zenebohócnak tartottam, mígnem egyszer a Mezzón láttam, mit művelt a Négy évszakkal - túlzás nélkül mondom, hogy egy új világot tárt fel előttem. Nem volt rossz már ezek után az a verzió sem, amit Velencében, az egyik téren toltak fiatalok: egy hegedű, egy fuvola, cselló és bandoenon hangszerelésben játszották az Évszakokat.

Rosszindulatú Vászka 2010.12.21. 12:53:18

Nekem Nigel Kennedy olyan egyharmados. Az egyharmada amit csinál nagyon tetszik, az egyharmada iszonyatosan idegesít és irritál, a maradékon meg sokat kell gondolkodnom, hogy eldöntsem, melyik az első kettőből. Fles.

Amúgy, hogy kicsit ellentmondjak magamnak, itt a Kremer úr tantóbácsija, valami iszonyatos ez a nagyromantikus vibrátós hang Bach-hoz, és mégis zseniális, nem lehet nem szeretni. Döbbenetesen lendületes:

www.youtube.com/watch?v=wbHVIwSMJrw&playnext=1&list=PL0BBC696B9D6C7A4D&index=28

U.i.:
Útálom, hogy itt félmondatos kis vitamagok után mindenki egyetért, keresek valami árokásós vagy megmondós blogot és megyek kicsit veszekedni :)

foeniculum 2010.12.21. 16:15:28

@Rosszindulatú Vászka: Csak, hogy el ne tűnj ;)
megpróbálok vitába szállni veled....

szóval, én úgy gondolom, hogy vannak művek, amiknek jót tesz, ha időnként felfrissítik, mint az említett 4évszak. És vannak művek, amik csak egyféleképpen tudnak igazán élvezetesek maradni. Szerintem ilyen pl. Mozart 331. szonátájának 3 tétele:

www.youtube.com/watch?v=NbrPJyKovLw&playnext=1&list=PL63C551C7936F61F6&index=9

én csak ebben az egy előadásban tudom elképzelni... hiába hallgattam meg többet is, eddig nem talált el a többi. A hangsúlyozások, a gyorsaság (bocsi, nem tudom szakkifejezésekkel...) ebben az előadásban tökéletesednek ki. Szerintem vétség ennél jobban "túljátszani", átértelmezni. Pedig egyik állítólag legegyszerűbb, klasszikus tanulódarab.

Más: minden előadónak bármitől függetlenül ha akarja, ha nem van egy sajátos egyedi stílusa. Ugyanúgy, mint egy festő-, szobrász-, azaz bármilyen- művészembernek. Részben ettől lesz valaki művész.
És, hát, az előadóművész azért kicsit más, mint aki sajátmaga alkot, neki más művét kell "interpretálnia" azaz eljuttatnia a zenéhez nem értőkhöz, úgy, hogy azok szívesen hallgassák.
Így nyilván minden előadónál vannak olyan szerzők, akik közelebb állnak a gondolkodásmódjához, a zenéről alkotott elképzeléséhez, és vannak olyan szerzők, akiket nem ért meg, nem tudja jól továbbadni a mondanivalóját.

Sőt, még azt is el tudom képzelni, akár a koncertből és Kremerből kiindulva, hogy korral változik a gondolkodásmód, egy műről alkotott felfogás. És most nagyon sajnálom műveletlenségemet, pedig akár a közelmúltban is mutattak nekem olyan előadást, amit ugyanaz az előadó fiatalon, majd később játszott fel cd-re és bizony másképp szólt :)

(talán épp Kissin kapcsán lett említve(?) )

efes · http://efesasanisimasa.wordpress.com/ 2010.12.21. 18:36:06

@Rosszindulatú Vászka: Zenéről vitatkozni olyan, mint borról vagy költőről. Nincs tényanyag a vitához a szó illetve hangjegy szerinti kottán, kottahűségen kívül, ami meg, ugye, alapeset(nek kellene lenni). Minden más ízlés kérdése. Az meg, hogy most Kremer erősebben húzta azt az Ciszt abban a kadenciában, mint ahogy Ojsztrah... Hát. :) Nekem még így sem elég erős, neked meg a fejed tépte le. Kinek van igaza? :D

efes · http://efesasanisimasa.wordpress.com/ 2010.12.21. 18:39:57

@efes: Politikáról, fociról lehet vitatkozni, az csak az angol úri klubokban cinkes. Én még láttam Őzét és Latinovitsot vitatkozni valami versről egy Rádió-közeli borozóban, vagy 30 éve, na annak se volt sok értelme. Viszont ordítottak egymással...:)

tnsnames.ora 2010.12.26. 18:42:50

@foeniculum:
Belém hasított egy mondatokba önthető felismerés, amit eddig inkább csak ösztönösen éreztem, mint tudatosan gondoltam rá.

Ha vesszük mondjuk egy Mozart Török induló hangrögzítését, akkor melyek azok a - leginkább "objektíven" szemlélhető - tényezők, amik befolyásolják értékítéletünket?
* Az előadó/előadás _zenei_ értelemben
* Mennyire variábilis a darab belső koherenciája (ezt most nem szándékszom ragozni)
* A zongora fejlettsége
* A hangtechnika fejlettsége
* Mennyire első a felvétel (hanyadszor játsszák fel, hány megelőző "jó" volt korábban)

Állítások:
* Nekem szubjektíve az az érzésem, hogy a hangrögzítés hajnalán összességében jobb felvételek születtek zenei értelemben, mint később.
* A hangrögzítés és zongora fejlődésével érdemes periodikusan visszatérően újra rögzíteni darabokat, mert ad előnyt. Lásd Fazioli zongorának extrém kiválóságát.
* A hangrögzítés fejlődésével "átlagosan" valamennyivel nehezebb "ugyanolyan" jól rögzíteni, a nagyobb hibázási lehetőségek miatt (könnyen áldozatul eshett az ihletettség, a lendület, felnagyítódnak hibák, stb.)
* Az időtényezőnek óriási szerepe van. Persze triviálisan nagyobb variációs lehetőséget ad, meg bonyolutabbá teszi az átlátást, de és itt a belémhasító felismerés van benne valamiféle fejlődési lehetőség: nem törvényszerű hogy csak a fogyasztói társadalom túlburjánzó túlkapása x+1-dik Török induló publikálása, a hangzavarnak tűnő túltermelés nem vezet a hangrögzítés halálához/kivégzéséhez, és éppen avval, hogy lehet találni értelmes célt benne.

PS: Mindez annak kapcsán merült fel bennem, hogy felidéztem magamban abbéli pár hónappal ezelötti vívódásaimat, hogy mely Mozart a-moll szonátás felvételhez ilesszek kottát.

foeniculum 2010.12.26. 20:37:24

@tnsnames.ora:
Amit írsz, nagyrészt egyet értek. Én csak azt kérdőjelezem meg, hogy egy új előadás egyben egy új értelmezést is kell jelentsen...
Egy adott - nem kortárs - zene esetében, való igaz, hogy nem tudhatjuk, eredetileg hogy is szólt, és egy fejlettebb hangszeren tud másképp, szebben szólni. És mivel a leírt kotta is értelmezhető bizonyos léptékben többféleképpen is, mert ugye mindent nem lehet lejegyezni, így különböző előadók értelmezhetnek részleteket másképp. De, ha van egy elfogadott referencia, nem biztos, hogy szükség van újraértelmezni...
Kérdés, tud-e hozzáadni bármit is egy új értelmezés, vagy csak a művész figyelemfelkeltési szándéka, a mű, vagy inkább önmaga iránt(?!)
Nem jobb bizonyos darabokat a megszokott módon előadni.... Persze lehet, hogy nincs ilyen mű, inkább csak az van, hogy a hallgató bizonyos darabok esetében kevésbé toleráns az újításokkal szemben, mint más daraboknál....
[Talán a Török induló az az egyik legismertebb, és sokat játszott mű, ami már gyerekkorban beivódik az ember lelkébe, és csak abban az egy előadásban tudja elképzelni a továbbiakban...]

Lehet, hogy nem is az előadó a kérdés, hanem a befogadó... mennyire képes elfogadni az újat, a mást.

Előadói szintre vonatkoztatva pedig én úgy vélem, - így visszagondolva, hogy már kezdem felfedezni a különbséget különböző előadásmódokon - nekik is vannak kedvenc szerzőik, és olyanok, akiket kevésbé értenek. Így talán inkább az lehet a kérdés, hogy egy előadó miért próbálkozik olyan szerző művével, akit képtelen megérteni, és jól tolmácsolni...

tnsnames.ora 2010.12.26. 21:17:54

@foeniculum:
Egyetértek.
Ha tömörre akarnám fogni, azt mondanám az általad jelzett hibajelenség az az, amikor az újdonság öncélúságba csap át. A felszínen tud vonzó lenni (aka eladásokat produkálni) a hagyományokat ignoráló új. De csak ideig-óráig, és kialakulhat ellene az emberben egyfajta immunitás.
Az én felismerésem arra vonatkozott volna, hogy azelött is van perspektíva, aki továbbgondoláskor szeretné tisztelni a hagyományokat: nekünk befogadóknak meg lehet célunk a hatalmas zajban kincsekre vadászni, nem eleve reménytelen a dolog.