Mindennapi klasszikusok

Tapintat és tapintatlanság: Jevgenyij Kiszin budapesti fellépése

A szikár tények: 2010. november 17-én Jevgenyij Kiszin nagysikerű koncertet adott Budapesten a MÜPÁ-ban. A műsor:

SCHUMANN: Fantasiestücke, Op.12 & Novelette, Op.21 No.8
CHOPIN: 4 ballada (g-moll, Op.23; F-dúr, Op.38; Asz-dúr, Op.47; f-moll, Op.52)

A három (!) ráadás után - CHOPIN: cisz-moll keringő, Grande valse brillante és b-moll scherzo - a közönség őszinte szeretettel és felállva ünnepelte a zongoristát. Nem túlzás kijelenteni, hogy Kiszin és a budapesti közönség egy életre eljegyezték egymást.

Tartva magamat az egyik első poszthoz írt hozzászóláshoz, ez a bejegyzés sem kíván kritika lenni: a Jacques Loussier koncerthez hasonlóan ezúttal is maradjunk az élménybeszámoló kategóriánál. Kritikák egyébként már jelentek meg a hangversenyről, én hármat találtam:

A Revizor írása: http://www.revizoronline.com/hu/cikk/2848/jevgenyij-kiszin-koncertje-a-zongora/

A Café Momus beszámolója: http://www.momus.hu/article.php?artid=5788

Végül a NOL kritikája: http://nol.hu/lap/kult/20101123-balladai_homaly, és ha már NOL, itt érdemes megemlíteni a koncert napján készített Kiszin-interjút: http://nol.hu/kult/20101117-nyakkendotol_nyakkendoig

Kiszin billentéseiről, az esetleges melléütésekről, Chopin és Schumann értelmezésekről tehát már szóltak mások, illetve a koncert egyik apró részletéről, a Chopin balladák utolsó taktusai előtt bekiabált bravóról is tett rövid említést az egyik fenti írás. Azt gondolom, hogy ennél a momentumnál - a hangverseny egyetlen disszonáns hangja - érdemes picit hosszabban elidőzni. Nyilván vannak olyan koncertek, olyan előadások, amelyeken egy ilyen, idő előtt bekiabált bravó nem lett volna zavaró, sőt, még nagyon is helyénvaló lett volna, itt azonban kifejezetten tapintatlan volt.

Először is: nem tűnt őszintének, sokkal inkább előre eltervezettnek és tolakodónak. Mintha hallgatótársunk pár másodpercre főszereplővé kívánt volna előlépni, mintha azt óhajtotta volna közölni mindenkivel, hogy a teremben egyedül ő tudja, hogy hol ér véget a mű, és neki igenis joga van megfosztani a hallgatóságot az utolsó hang(ok)tól, valamint attól az élménytől, amelyet a hallgatóság együtt él át feszült csendben az utolsó hang és a taps között. Ez az élmény a másodperc tört részénél is rövidebb, olyannyira, hogy ezt egyetlen mértékegységben sem lehet kifejezni, de mégis, ez a hangversenyek lelke.

Másodszor: Kiszin ezt az idő előtti bravót nem provokálta ki. Kiszin ugyanis tapintatos művész, aki nem hatásvadász, és aki nem tolja magát előtérbe. 

Mint oly sokszor eddig, hadd idézzek most is Máraitól, egészen pontosan a Füveskönyvből:

“Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság. Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan, színtelen és íztelen, s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses, járványos vidéken a forralt víz, mely nélkül szomjan pusztul, vagy beteg lesz az ember. Az a tapintat és gyöngédség, mely, mint valamilyen csodálatos zenei hallás, örökké figyelmeztet egy embert, mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak és mi olyan jó, hogy ellenségünk lesz, ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni? Ez a tapintat, mely nemcsak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is. Vannak ritka emberek, akik tudják ezt. Akik a jóságot, mely mindig önzés is, párolták és nemesítették, s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel, nem mondanak soha egy szóval többet, mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön, nagyon finom hallószerveik lennének, úgy neszelik, mi az, ami a másiknak fájhat? S mindig tudnak másról beszélni. S oly élesen hallanak mindent, ami veszélyes az emberek között, mint az elektromos hallgató fülek érzékelik a nagy magasságban, felhők között közeledő, láthatatlan ellenséges gépmadarakat. A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel. Igen, e két képesség emberfölötti.”

Ha ezt áttesszük a zene nyelvére, valahogy így hangozhatna: "Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a pontos interpretáció, a jól eltalált hangsúlyok, igen, becsesebb, mint maga a tökéletes előadás.  Van egyfajta előadói tapintat, ami az előadói teljesítmény felsőfoka. (...) Ez a tapintat, mely nemcsak a megfelelő hangokat és hangsúlyokat ismeri, hanem a háttérben maradás gyöngédségét is. Vannak ritka művészek, akik tudják ezt. Akik a zenei tehetséget, az abszolút hallást párolták és nemesítették, s nem okoznak soha kellemetlen élményt  erőszakos és öncélú gesztusaikkal, színpadias hajlongásukkal, akik nem helyezik magukat az előadott mű és annak szerzője elé... (...) Ez az előadói tapintat és gyöngédség emberfölöttien érzékel. Igen, e két képesség a művészet valódi csúcsa."

Én ezen az estén pontosan ilyennek láttam Kiszint. Bár jóval korábbra terveztem ennek a bejegyzésnek a megírását, végül egyáltalán nem bánom, hogy csak most írom - a koncert után jó tíz nappal -, ugyanis ennyi idő alatt korábban fontosnak tűnő élmények elillantak, Kiszin tapintatának élménye pedig felerősödött.

Végül egyetlen koncert utáni mozdulat: Kiszin helyet foglalt a viszonylag hosszú és a művész látványától kissé zavarttá váló sor előtt, bólintott, szemöldökét kissé felhúzta, és két tenyerét felfelé fordítva jelezte, hogy akkor jöjjön az első, kezdődjön az aláírási ceremónia. Ebben az apró mozdulatban a meghajlások tapintata köszönt vissza: soha nem láttam művésztől ennyire természetes, ennyire magától értetődő és szerény gesztust, illetve soha nem láttam művészt ennyire szerényen meghajolni. És ha most visszagondolok a hangversenyre, pontosan ez a tapintat adta ennek a koncertnek a lelkét, és ezen még a bekiabált bravó sem tudott léket ütni.

Egyetlen darab a végére, az első Chopin ballada:

13 Hozzászólás

A bejegyzés trackback címe:

https://klasszikusok.blog.hu/api/trackback/id/tr762476523

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

betonszamár 2010.11.28. 10:26:09

Nagyon tetszik ez az iras. Csak ennyit akartam mondani.

mcc 2010.11.28. 11:17:45

Ugyanez tapssal. Azért nem lehet egyébként nagyon klassz koncertekre járni, ahol sok a rokon (Schola Hungarica stb), mert azonnal és kényszeresen tapsolnak. Közben viszont nem élvezik, csak az onoka kedvéért vannak ott, tehát nem alakul ki a csoportlélek vagy mi, persze hogy unják, végre vége.

Amúgy a bravót megkapják nálunk a hölgyek is (brava???), az együttesek is (bravi????) és bár a magyarban a hangsúly az első szótagon van, a tájékozott polgár tudja, hogy olaszban nem, ezért brávóóóóóóó..... naja, csak itt éppen olaszban is elöl van.... hát bravó mindenkinek, gratula periféria.

Ja és hamár pöszögünk, igazán árulhatnának köhögéscsillapítót a bejáratnál. Kamaszkoromban nagyon kehes voltam, nem is mentem koncertre egy kis légzésbénító nélkül :)

foeniculum 2010.11.28. 11:59:08

A Művészetek Palotája honlapján van egy "Fontos tudnivalók" c. fejezet:
mupa.hu/fontos-tudnivalok/

Itt olvasható a hangverseny-látogató 10 parancsolata (ami különben részlet Schiff András: A zenéről, zeneszerzőkről, önmagáról c. könyvéből)

Érdemes elolvasni mindet, én mégis csak egyet, az utolsót idézném itt a hozzászólásomban, ami a bejegyzésről azonnal eszembe jutott:
" 10. Ne tapsolj túl korán

Ez rendkívül fontos. Vannak művek, amelyek látványosan, azonnali lelkes fogadtatásra ingerelnek. Ilyen néhány Beethoven-szimfónia, Csajkovszkij 4.-je és 5.-je, Brahms g-moll zongorás kvartettje. Számos másik darab viszont csendben végződik, és további csendet igényel. Az elmélkedés és teljes odaadás e pillanatait könyörtelenül szétrombolja az idő előtti taps. Bach Goldberg-variációi, Beethoven utolsó szonátái közül az op. 109 (E-dúr) és 111 (c-moll), Schubert Die schöne Müllerin és Winterreise (Téli utazás) című dalciklusai, Schumann Dichterliebe (A költő szerelme) sorozata, Wagner A walkür című operája, Mahler 9. szimfóniája tartozik ebbe a csoportba, de vég nélkül folytatható a sor. Mind olyan mű, amelynek lételeme ez a végső szent elnémulás.

Egyes emberek felvágnak vele, milyen okosak és képzettek: ők pontosan tudják, mikor van vége egy-egy darabnak. Holott idő előtti tetszésnyilvánításukkal azt bizonyítják, hogy abszolute semmit sem fogtak fel a kompozíció szellemi üzenetéből.

Bizonyos művek, így Bach passiói, Mozart Requiemje vagy Sosztakovics 15. vonósnégyese után egyszerűen tilos a taps. Be szép is volna, ha ilyenkor mindnyájan csendben felállnánk néhány másodpercre. Mi tapsolnivaló van az ilyen zenék után?"

Azt hiszem érdemes elgondolkodni rajta.....

Még valamit hozzáfűznék: a MÜPA gondoskodik mindig cukorkáról, ingyenesen a bejáratoknál, ha köhögéscsillapítóra lenne szükségünk....

foeniculum 2010.11.28. 12:04:23

Még valamit:
bár én közbekiabálást, érdektelenséget soha nem tapasztaltam koncerteken melyeken én is részt vettem, de valóban a túl korai taps az jellemző a közönségre, mintha azt várná mindenki mikor lesz már vége..... Nem hagyják az embert, hogy elmélyedjen, beteljen a zene okozta új impulzusokkal, csak a korai jelzés, hogy igen, ők tudják mikor van vége :)))

_romanista 2010.11.28. 14:04:35

@foeniculum: érdekes: "Egyes emberek felvágnak vele, milyen okosak és képzettek: ők pontosan tudják, mikor van vége egy-egy darabnak. Holott idő előtti tetszésnyilvánításukkal azt bizonyítják, hogy abszolute semmit sem fogtak fel a kompozíció szellemi üzenetéből." pedig becsszó, hogy nem olvastam...

buckoka 2010.11.28. 14:59:21

Ebből is látszik, hogy igazad volt.

Én egy kicsit tovább mennék, konkrétan bunkóságnak tartom az előadó(k)val és a közönséggel szemben, ha beletapsolnak a műbe, idő előtt "leállítják" azt, amikor még hátra lenne az az egy-két másodperc, amíg minden lecsendesül, esetleg leintené az utolsó hangot a karmester...

KrizsiL 2010.11.28. 23:10:35

Konzervet hallgatva egy-egy felvétel végén gyakran támad az az érzésem, hogy most egy kis időre nem kell másik zene. Egyszerűen meg kell várni, hogy kiürüljön belőlem.
Műtől függően ez ismétlődik koncerten is. Az azonnali és tolakodó tetszés nyilvánítás egyszerűen visszataszító. Nem érdemli sem a zeneszerző, sem az előadók. Nem olyat alkottak ami az utolsó hang lecsengésével kiürül a hallgatóból.
Hogy is van ez? Tiltsuk be a tapsot?

foeniculum 2010.11.29. 07:58:47

@KrizsiL:
"Tiltsuk be a tapsot? "
A hozzászólásod után jutott eszembe még valami:

Balett előadás az Operában (Prokofiev: Rómeó és Júlia)
Utóbbi időben 3-szor néztem meg. Imádom, mind a zenét, mind Seregi koreográfiáját.
És itt figyeltem meg, a közönség viselkedését a tapsot illetően. Ugyanis egy-egy zenei rész egy táncot is egységgé alakít, maga a balett több ilyen összekapcsolásából áll. És a közönség egyszerűen nem tudja, hogy egy egység befejezte után tapsoljon-e vagy ne.... és ez valóban nagyon nehéz. Én soha nem tapsoltam, nem szeretem megzavarni az előadást, inkább a végére tartogatnám. Vannak olyanok, akik minden ilyen részlet végén belelendülnek. És van ha jól emlékszem konkrétan ebben az előadásban talán 3 olyan jelenet, ahol úgy éreztem, hogy az előadók maguk is elvárják a külön annak szóló tapsot....
És ez nagyon fura volt, még bizonytalanabbá tette a nézőket. Ugyanis ott olyan szóló táncok voltak a darabban, ami független a történettől, és el tudom képzelni, hogy a kezdetekben a nézők önkéntelenül is tetszést nyilvánítottak, később pedig erre felkészülve az előadók várták a tapsot. De ez nem minden közönségnél jött be. Volt olyan helyzet, hogy inkább csendben vártuk volna a folytatást....
Koncertnek az az előnye legalább megvan, hogy zene közepén nem tapsolnak :)
Bár néha megijedek, hogy két tétel között véletlenül nekiáll valaki....

Opp, azt megfigyeltétek, hogy tételek között, amíg felkészül a zenekar gyorsan mindenki kiköhögi magát?! :) No akkor tényleg úgy érezni, mintha betegrendelőben lenne az ember járvány idején

Gournoddam 2010.11.30. 14:24:10

Hasonlóan gondolkodom én is mindig az ilyen koncertek után, hogy mikor hogy kéne tapsolni.

Fent már leírták, hogy ez darabfüggő és ezt sokan nem érzik, vagy azt nem érzik, hogy ők most bunkók/nem megfelelően tapsolók.

Szerintem sok múlhat az előadón is. Ez persze főleg szóló előadásnál működhet. A testbeszéddel vagy más gesztusokkal jelezheti, hogy mikor jöhet a taps.

Hasonló az élmény a mozinál is. Feladod az otthon kényelmét, a körülötted ülőkről remélheted hogy nem lesznek bunkók, elhallgatod a kukorica ropogást stb, cserébe kapsz látványt és hangerőt. Koncerten meg az élő zenét cserébe a közönség viselkedéséért.

A köhögés engem nagyon zavar sajnos. Főleg amikor a halk részeknél krákognak bele. Miért nem képes megvárni egy-egy hangosabb részt legalább? Szerintem van aki direkt csinálja, hogy benne legyen a felvételben.
Ha meg nem direkt, akkor legalább köhögne a könyökhajlatába, vagy egy pulcsiba, vagy akármibe, ami letompítja a hangot.

foeniculum 2010.12.01. 17:51:14

Hát, ma én is átéltem.... :(
Eszméletlen jó orgonakoncerten voltam ma délben a Belvárosi Szent Anna templomban.
Remek összeállítása az orgonadaraboknak, és szép előadás.... még éppen érezni lehetett az utolsó hang rezgését, és az embernek jól esett volna a csönd, amikor egy!valaki tapsolt egy nagyot. Mert ő tudta, hogy itt a vége.... lehangoló érzés volt. tönkretette a katarzist.
Pedig templomban hallgatni orgonamuzsikát sokkal átszellemültebb bensőségesebb hangulatot ad az egész zenehallgatásnak, mint koncert-teremben.

buckoka 2010.12.01. 21:27:27

Az orgona legnagyobb szépsége, hogy nincs két egyforma hangszer. A templomi orgonakoncerteknek mifelénk, Salgótarjánban megvan az a családias jellege, hogy beülünk 20-30-an a plébániatemplomba, amit gyönyörűen kitölt az orgona hangja. Ráadásul az orgonistának a karzaton nincs olyan közvetlen kapcsolata a közönséggel, mint pl. egy zenekarnak.

Vannak olyan darabok, ahol külön jól jön, ha megszólal egy csecsemő (előfordul), különösen egyházi daraboknál. És mivel nálunk inkább az idősebb korosztály jár el leginkább koncertre (bár érdekes módon az utóbbi hónapokban a közönség "drasztikus" megfiatalodását vettem észre, bár lehet, hogy csak jobban körülnézek :)), náluk valahol megvan az az igény a csendre, ami a "műértő" közöségben gyakran nincs.

tnsnames.ora 2010.12.01. 22:25:16

Jó a poszt, és nagyon találó Foeni MÜPÁ-s linkje is.

Ha már templomi koncert szóba került a taps kapcsán, egy fontos adalék, az etikett szerint templomi koncert végén _NEM_ szokás tapsolni. Van ahol külön felhívják erre a figyelmet, mint például idén is a Deák téri evangélikus templomban lezajlott XXI. Bach-heti koncertek elött is. És van amikor ennek ellenére is tapsolnak :o((((

Sajnos engem (is) nagyon zavarnak a zavaró körülmények amik kísérhetik az egyes koncerteket (társadalmi szerep játszása, késés, köhögés stb.) Danny Kaye nagyszerűen figurázta ki ezeket szenzációs, hatalmas egész estét betöltő karmester-paródiájában. 17 részben maradéktalanul fennvan szerencsére a Youtube-on.
www.youtube.com/watch?v=VTqMi965iB4