Mindennapi klasszikusok

Mozart d-moll zongoraversenye (No. 20., K 466) Friedrich Guldával

Jó egy héttel ezelőtt rövid ismertető társaságában megosztottuk Mozart utolsó zongoraversenyét. Mahler és Respighi után szeretnénk visszatérni Mozarthoz, és ezúttal egyik legismeretebb és legnépszerűbb zongoraversenyéről szeretnénk írni, természetesen a teljes mű megosztásával.

Elsőként a Zeneműkiadó 1957-es kiadványából - Mozart élete képekben - idézünk:

"(...) 1782 és 1786 között nem kevesebb, mint mint tizenöt zongoraversenye született: itt világosan felismerhető, hogyan fejlődött ez a legmagasabb, legnemesebb értelemben vett 'szórakoztató zene' - valósággal személyes, szenvedélyes hitvallássá. (A d-moll zongoraverseny keletkezésének ideje 1785, a darab elkészülte után maga Mozart mutatta be a művet Bécsben - a szerző megjegyzése) Kezdetben - apjához 1782. december 28-án írt levele tesz erről tanúságot - így jellemezte ezt a zenét: 'A versenyművek valami középmegoldást jelentenek a túlnehéz s a túlkönnyű között, briliánsak, nagyon kellemesek a fülnek, természetesek, anélkül, hogy a hang elveszne az ürességbe... esetenként még a komolyabb műértők is élvezetet találhatnak bennük, de mindig úgy, hogy a laikus is elégedett lehessen velük anélkül, hogy talán tudná, miért?...'

Nemsokára ezután azonban olyan D-moll (Köchel-jegyzék 466. sz.) és C-moll (Köhlel-jegyzék 491. sz.) zongoraversenyeket írt, amelyek már levetettek magukról minden 'szórakoztató jelleget', s komor démoni hatásukkal szinte megrettentették a kortársakat és az utódokat... Így igazán nem lehet csodálkozni azon, hogy Beethovent épp a D-moll zongoraverseny komolysága bilincselte le, nyilvánosság előtt is játszotta saját kadenciáival."

A továbbiakban menetrendszerűen idézünk Pándi Marianne Hangversenykalauz című könyvéből, és beszúrjuk a tételeket Friedrich Guldával - valahogy azt érezzük, hogy ez a mű vele a legjobb. (Mintha Gulda arcán a mosoly egyszerre lenne démoni és angyali: pont mint a zongoraverseny...)

"Mozart zongoraversenyeinek általános jellemvonásait a d-moll koncert újakkal egészíti ki. Moll hangnem viszonylag ritka Mozart életművében, éppen ezért kell ezeknek a kompozícióknak hangsúlyozott jelentőséget tulajdonítanunk. A d-moll tonalitás különös hangulatvilágot képvisel ebben az életműben, szokatlanul komor, sötét színeivel. Ez a hangnem adja démoni alaptónusát a Don Giovanni című operának, és ez a Requiem hangneme is. Démoni mélységek tárulnak fel a d-moll zongoraverseny mindhárom tételében: a dallamok szaggatott lélegzetűek, szinte valamennyi apró motívum a végzet terhét hordozza. Ez a végzet-atmoszféra döbbenti meg a hallgatót mindjárt az első tétel elején, a bevezető tuttiban, de nem kevésbé sötét és vészterhes a zongora szólama sem.

Az első tétel első része:

 

A második rész:

 

A lassú tétel egyike a zeneszerző legpoétikusabb románc-zenéinek, a mélabús álmodozást azonban a tétel középrészében könyörtelenül félbeszakítja egy vad, riasztó látomás.

 

A zárótétel rondótémája ugyancsak komor és félelmetes, a befejezés előtt azonban kivilágosodik a szín, dúrba fordul a zene, hogy vidáman, bár kissé gunyoros fintorral vegyen búcsút a hallgatótól."

Szólj hozzá

A bejegyzés trackback címe:

https://klasszikusok.blog.hu/api/trackback/id/tr12144381

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.