Mindennapi klasszikusok

A tenger magánya

A héten meghallgattam sokszor, de mindig bezavart valami: hol egy email, hol egy telefon. Tegnap aztán meghallgattam napközben az elejétől a végéig, de ma reggel még egyszer szerettem volna rászánni fél órát: most már tudatosan kizárva minden zavaró körülményt.

Reggel elmosogattam, hogy a szennyes edények energiái ne kússzanak be a szobába, amennyire lehetett összepakoltam és kiszellőztettem, kikapcsoltam a telefont, az emailt, a Facebook-ot és bezártam az általában nyitva lévő weboldalakat is.

Azt hiszem, hogy az Un día de noviembre című Brouwer szerzemény mellett megtaláltam azt a másik Brouwer művet, amelyet szintén a magaménak érzek, és amelyről szintén jó szívvel tudok írni, minden görcs és kényszer nélkül:

Amikor először meghallgattam, a magányos bartóki éjszaka-zenék jutottak eszembe - például a második zongoraverseny második tétele :

A héten azon gondolkoztam, hogy vajon van-e különbség magány és magány között? Vajon más-e a kubai és magyar magány? Mások-e a színei, más-e a súlya, máshogyan nehezedik-e az emberre? Aztán eszembe jutott, hogy láttam egyszer Kalabriában a tengerparton egy magányos halászt; mi kint álltunk a parton, amikor a halász a csónakjával elevezett előttünk: intetünk neki, ő visszaintett. Emlékszem, hogy összeszorult a szívem akkor, de most már máshogyan látom ezt; eszembe jutott, amit egyszer Ő mondott nekem: a magány kevesek kiváltsága és ajándéka...

Egyébként meg talán nagyon is más a mi magányunk és a tenger magánya: a miénk sűrű és bezárt, a tengeré hatalmas és végtelen, de valahogy mégis magában hordozza a feloldást és a megváltást...

***

A Mindennapi klasszikusok oldalt nemrég nagy megtiszteltetés érte: felkérést kaptam, hogy a blog és a Facebook oldal legyen az 1. Budapesti Nemzetközi Gitárfesztivál egyik médiapartnere. A felkérésre örömmel mondtam igent, hiszen a gitár eddig nem nagyon kapott szerepet se a blogon, se a Facebook oldalon.

Információk a rendezvényről - katt!

A Fesztivál december 6-ai koncertjén elhangzik a fenti mű, a szólót az a Costas Cotsiolis játssza majd, aki a fenti felvételen is. Ami még fontos információ: az eredeti tervekkel ellentétben nem Leo Brouwer vezényli majd saját művét, a művész ugyanis lemondta európai útját a párizsi események miatt, az új karmester Joan Pagès lesz. További információk - katt!

2 Hozzászólás

Talán...

Amikor elkezdődött a közös munka az 1. Budapesti Nemzetközi Gitárfesztivállal, amelyet Leo Brouwer kubai gitárművész és zeneszerző tiszteletére rendeznek a Zeneakadémián december 4-e és 6-a között, az volt az első dolgom, hogy meghallgattam Leo Brouwer számos művét.

Az egyik első találat ez a rövid darab volt:

(Az Un día de noviembre eredetileg az azonos című kubai filmhez írott zene, a filmről ezt találtam:

"Leo Brouwer plays 'Un día de noviembre', which he wrote for the sound track of Solás's film by the same name. In the original version, the guitar was accompanied by flute, bass and percussion; Brouwer later transcribed the music for solo guitar.

'The golden age of the Cuban cinema, which reached its peak in the late 1960s, seems miles away from the 1970s, when bureaucracy replaced spontaneity. [During] the first half of the 1970s, [defined] as the grey years, censorship was enforced... Solás suffered from this situation with "Un día de noviembre" (One Day in November, 1972), which he considers his most personal work. Though well received abroad, the film would not be viewed in Cuba until 1978. This painful experience led Solás to a crisis serious enough for him to consider giving up filmmaking.'
(from Julie Amiot, in 'The Cinema of Latin America', ed. A Elena, M Díaz López, 2003)

Un día de noviembre (1972) Cuba 35 mm 110 min
Director: Humberto Solás/ Script: Humberto Solás and Nelson Rodríguez/ Music: Leo Brouwer")

Aztán meghallgattam számos más Brouwer szerzeményt is, de valahogy mindig ide tértem vissza. Olyan ez, mint az a városnézés, ahol a műemlékek, múzeumok és a katedrális mellett az igaz emlék egy kicsi és emberi léptékű tér marad egy kávézóval, ahol jó volt órákig üldögélni.

***

Ma hajnalban az 1943-1944-es Márai Naplót olvastam: ehhez is mindig visszatérek...

"Az ősz, ez a csoda. Mintha az Isten oda sem figyelne arra, amit az ember, ez a féreg, a világ csodálatos színpadán művel." (208. oldal)

"A legőszintébb, a legemberibb, s ezért talán a legszebb szó, melyet ember valaha kimondott: 'Talán'." (255. oldal)

***

A Mindennapi klasszikusok oldalt nemrég nagy megtiszteltetés érte: felkérést kaptam, hogy a blog és a Facebook oldal legyen az 1. Budapesti Nemzetközi Gitárfesztivál egyik médiapartnere. A felkérésre örömmel mondtam igent, hiszen a gitár eddig nem nagyon kapott szerepet se a blogon, se a Facebook oldalon.

Információk a rendezvényről - katt!

Szólj hozzá

Bach

Eredetileg azt a címet szerettem volna adni ennek a bejegyzésnek, hogy "Gyász", de aztán mégsem: úgy gondolom, hogy ez hatásvadász cím lett volna. Pedig a bejegyzésnek köze van a gyászhoz: nyáron nagyanyám halála előtt pár nappal olvastam Ulickaja Imágójában azt a részletet, amikor Szanya Bach zenéjével gyógyítja meg a lelkét a nagyanyja halála után.

Miután nagyanyám meghalt, semmilyen zenére nem vágytam, csak csendre és meditációs zenékre, amelyekkel egyénként tele van a YouTube. Aztán úgy alakult, hogy teljesen önkéntelenül és Ulickajára egyáltalán nem gondolva elkezdtem Bach zongoradarabokat hallgatni: a tudatalatti tudatossága.

Meditációs zenék és Bach - főleg Richterrel: így telt a nyár, és egyszer csak azt vettem észre, hogy kezd "jobb" lenni; ekkor eszembe jutott Ulickaja, és hálás voltam neki.

Legtöbbször ezt hallgattam - ide szúrtam le a körző hegyét, és innen indultam mindig el a Bach-csillagtúrára.

Meghallgattam az összes Richterrel elérhető Bach darabot, ezek közül ezt teszem most ki:

Úgy indul az év, hogy január 9-én koncertet ad a MÜPÁ-ban Piotr Anderszewski az "A zongora" sorozat keretében. A koncert a fenti, 831-es darabbal indul, és a 811-es angol szvittel ér majd véget.

A nyári csendből az a felismerés is megmaradt, hogy mennyire túlfogyasztottam magamat zenével az elmúlt években; innentől sokkal kevesebb poszt és megosztás kerül majd ki; csak azok, amelyekről azt érzem, hogy közöm van hozzájuk. Azt hiszem, hogy ezek ilyen darabok, és a koncert is ilyen lesz.

2 Hozzászólás

Örömóda

ferencvaros_tc_90.pngÉletem első kettős rangadóján a második meccs egy Fradi - Újpest volt. A meccs elején Apám a kapu mögötti zöld-fehér zászló-rengetegre mutatott, aztán a kispadra: ott pipázott Dalnoki Jenő. A meccset az Újpest nyerte egy nullra: Anyám a mai napig felemlegeti azt a szomorúságot és azt a teljes megsemmisülést, ahogyan az ajtóban álltam a meccs után. Éveken át a Fradi jelentett mindent, aztán amikor a Varga Zolit elküldték, bennem eltörött valami; amikor meg meghalt, akkor végképp: titkon abban bíztam, hogy egyszer még Ő lesz a Fradi edzője.

Azóta voltam párszor meccsen - legutoljára egy évvel ezelőtt -, de már csak nyomokban emlékeztetett arra, amiket egykor éreztem: a készülődés izgalmát a meccs előtt, eufóriát egy gól után, mély szomorúságot a vereségkor. Ennek ellenére a Fradit kitépni magamból képtelenség, és nem is akarom: itthon soha az életben nem fogok másnak szurkolni, a külföldi csapatoknál meg hiányzik az a kötödés, amely családon belül öröklődik. Anyám nem a Roma játékosai kedvéért próbált belém szuszakolni egy-egy kanál levest, hanem Nyilasiért, Ebedliért, Zsiborásért...

Viszonylag rendszeresen követem, hogy mi történik a Fradinál, így arról is tudtam, hogy a szurkolók immár nem először gyűjtenek adományokat a Tűzoltó utca klinikának. Nagyanyám hagyatékából a törölközőket és agyneműket szerettem volna átadni a klinikának, de sajnos ezeket nem tudták fogadni. A gyűjtést szervező szurkolói csoport azt tanácsolta, hogy vigyem el a Heim Pál kórházba, ott nagyobb eséllyel tudják majd átvenni; ők is megosztják az adományokat a két kórház között. Így is történt: egy pénteki napon úgy alakítottam a programomat, hogy kora délután a Nagyvárad tér felé kanyarodtam.

***

Szeptember elején írtam egy bejegyzést egy teljesen hétköznapi történésről: "A nyárról őrzök magamban egy emléket. A Széna téren szálltunk fel a gyerekemmel a buszra. Az első ajtónál egy botos idős hölgy szállt le: lesegítettem a lépcsőkön. Amikor a lépcső üres lett, a gyerekemet előre küldtem a busz belsejébe, hogy üljön le, én meg a vezetőnél jegyet akartam venni. A sofőr nyilván látta az iménti jelentet, és intett, hogy menjek tovább, nem kell jegyet vennem. Az idős hölgy lesegítése mellett talán benne volt a gyerek is - nem tudom -, de abban a pár másodpercben nagyon különös tér jött létre négy idegen ember között. Azt hiszem, hogy az én Istenem az ilyen hétköznapi jelenetekben és helyzetekben van jelen, teljesen hétköznapi emberek közé szokott leszállni. Ez az egész azóta sokszor eszembe szokott jutni, és mindig Bach zenéje kapcsolódik hozzá."

Azon a pénteken, amikor elvittem a kórházba a csomagokat, valami nagyon hasonló történt. A porta melletti kávégépnélből éppen kávét vett ápolók és kórházi dolgozók egy kisebb csoportja: cigarettázni indultak. Hozzájuk fordultam: úgy tudom, hogy ma lehet átadni az adományokat. "Igen, valóban: ma fogadjuk az adományokat... és igen, tudjuk használni az ágyneműket és a törölközőket is... nagyon köszönjük..."

beethoven.jpgMegbeszéltük a portással, hogy a fülkébe hozzuk be a csomagokat, aztán majd onnan elkerülnek a megfelelő helyre. És abban a szent pillanatban megint eljött a hétköznapok Istene, és megint létre jött egy egészen különös tér. Ebben a térben benne volt a portás, a biztonsági őr, az ápolók és a kórházi dolgozók - a mindennapok egyszerű hősei, akik minden politikai történés mellett, és azon messze felülemelkedve működtetnek egy kórházat és részt vesznek a gyógyításban; akik kávét vesznek a cigarettaszünethez, és akiken igazi örömöt láttam, amikor megtudták, hogy kap a kórház pár zsák használt ágyneműt és törölközőt. Ebben az egészen különös térben benne volt a Ferencváros három "E" betűje, a gyűjtést szervező szurkolók, az Üllői út, a Nagyvárad tér, a Ferencváros zöld-fehér színei. És benne volt Beethoven, és a Kilencedik szimfónia is: a kórházba vezető úton egyszer csak beletúrtam a CD-k közé és nem is tudom, hogy miért, de ezt a lemezt tettem be, aztán ezt hallgattam az úton hazafelé.

***

Többször írtam már a spontán zenei élményről: ez velem legtöbbször reggel a konyhai ténykedés vagy vezetés közben történik meg, amikor a rádiót hallgatom. Egy új és ismeretlen mű vagy egy már ismert darab, amely az adott pillanatban új oldaláról mutatkozik meg egy teljesen átlagos helyzetben. Nyilván ezekben a percekben is történik valami isteni, de ilyen markánsan és mélyen még élethelyzet és zene soha nem kapcsolódott össze bennem; ekkora tér, mint ezen a pénteken, még soha nem feszült ki; de talán pont ekkora tér illik a kórház hétköznapi hőseihez, a Ferencvároshoz és Beethovenhez...

Szólj hozzá

Adventi zenehallgatás a Nemdebárban december 21-én

Ennek az évnek az utolsó közös zenehallgatását Advent utolsó vasárnapján - december 21-én - tartjuk a Moszkva téri Nemdebárban 18:00 órától. A korábbiakkal ellentétben nincsen tematika, nem lesznek idézetek, csak zenét fogunk hallgatni: Bachot, Corellit, Vivaldit.

Ha jöttök, és esetleg szeretnétek valamit hozni, süteményt hozzatok: mi is süteménnyel és teával készülünk!

Az esemény Facebook eventje:

https://www.facebook.com/events/398192000346407/

Várunk mindenkit sok szeretettel!

 

 

 

Szólj hozzá