Mindennapi klasszikusok

Örömóda

ferencvaros_tc_90.pngÉletem első kettős rangadóján a második meccs egy Fradi - Újpest volt. A meccs elején Apám a kapu mögötti zöld-fehér zászló-rengetegre mutatott, aztán a kispadra: ott pipázott Dalnoki Jenő. A meccset az Újpest nyerte egy nullra: Anyám a mai napig felemlegeti azt a szomorúságot és azt a teljes megsemmisülést, ahogyan az ajtóban álltam a meccs után. Éveken át a Fradi jelentett mindent, aztán amikor a Varga Zolit elküldték, bennem eltörött valami; amikor meg meghalt, akkor végképp: titkon abban bíztam, hogy egyszer még Ő lesz a Fradi edzője.

Azóta voltam párszor meccsen - legutoljára egy évvel ezelőtt -, de már csak nyomokban emlékeztetett arra, amiket egykor éreztem: a készülődés izgalmát a meccs előtt, eufóriát egy gól után, mély szomorúságot a vereségkor. Ennek ellenére a Fradit kitépni magamból képtelenség, és nem is akarom: itthon soha az életben nem fogok másnak szurkolni, a külföldi csapatoknál meg hiányzik az a kötödés, amely családon belül öröklődik. Anyám nem a Roma játékosai kedvéért próbált belém szuszakolni egy-egy kanál levest, hanem Nyilasiért, Ebedliért, Zsiborásért...

Viszonylag rendszeresen követem, hogy mi történik a Fradinál, így arról is tudtam, hogy a szurkolók immár nem először gyűjtenek adományokat a Tűzoltó utca klinikának. Nagyanyám hagyatékából a törölközőket és agyneműket szerettem volna átadni a klinikának, de sajnos ezeket nem tudták fogadni. A gyűjtést szervező szurkolói csoport azt tanácsolta, hogy vigyem el a Heim Pál kórházba, ott nagyobb eséllyel tudják majd átvenni; ők is megosztják az adományokat a két kórház között. Így is történt: egy pénteki napon úgy alakítottam a programomat, hogy kora délután a Nagyvárad tér felé kanyarodtam.

***

Szeptember elején írtam egy bejegyzést egy teljesen hétköznapi történésről: "A nyárról őrzök magamban egy emléket. A Széna téren szálltunk fel a gyerekemmel a buszra. Az első ajtónál egy botos idős hölgy szállt le: lesegítettem a lépcsőkön. Amikor a lépcső üres lett, a gyerekemet előre küldtem a busz belsejébe, hogy üljön le, én meg a vezetőnél jegyet akartam venni. A sofőr nyilván látta az iménti jelentet, és intett, hogy menjek tovább, nem kell jegyet vennem. Az idős hölgy lesegítése mellett talán benne volt a gyerek is - nem tudom -, de abban a pár másodpercben nagyon különös tér jött létre négy idegen ember között. Azt hiszem, hogy az én Istenem az ilyen hétköznapi jelenetekben és helyzetekben van jelen, teljesen hétköznapi emberek közé szokott leszállni. Ez az egész azóta sokszor eszembe szokott jutni, és mindig Bach zenéje kapcsolódik hozzá."

Azon a pénteken, amikor elvittem a kórházba a csomagokat, valami nagyon hasonló történt. A porta melletti kávégépnélből éppen kávét vett ápolók és kórházi dolgozók egy kisebb csoportja: cigarettázni indultak. Hozzájuk fordultam: úgy tudom, hogy ma lehet átadni az adományokat. "Igen, valóban: ma fogadjuk az adományokat... és igen, tudjuk használni az ágyneműket és a törölközőket is... nagyon köszönjük..."

beethoven.jpgMegbeszéltük a portással, hogy a fülkébe hozzuk be a csomagokat, aztán majd onnan elkerülnek a megfelelő helyre. És abban a szent pillanatban megint eljött a hétköznapok Istene, és megint létre jött egy egészen különös tér. Ebben a térben benne volt a portás, a biztonsági őr, az ápolók és a kórházi dolgozók - a mindennapok egyszerű hősei, akik minden politikai történés mellett, és azon messze felülemelkedve működtetnek egy kórházat és részt vesznek a gyógyításban; akik kávét vesznek a cigarettaszünethez, és akiken igazi örömöt láttam, amikor megtudták, hogy kap a kórház pár zsák használt ágyneműt és törölközőt. Ebben az egészen különös térben benne volt a Ferencváros három "E" betűje, a gyűjtést szervező szurkolók, az Üllői út, a Nagyvárad tér, a Ferencváros zöld-fehér színei. És benne volt Beethoven, és a Kilencedik szimfónia is: a kórházba vezető úton egyszer csak beletúrtam a CD-k közé és nem is tudom, hogy miért, de ezt a lemezt tettem be, aztán ezt hallgattam az úton hazafelé.

***

Többször írtam már a spontán zenei élményről: ez velem legtöbbször reggel a konyhai ténykedés vagy vezetés közben történik meg, amikor a rádiót hallgatom. Egy új és ismeretlen mű vagy egy már ismert darab, amely az adott pillanatban új oldaláról mutatkozik meg egy teljesen átlagos helyzetben. Nyilván ezekben a percekben is történik valami isteni, de ilyen markánsan és mélyen még élethelyzet és zene soha nem kapcsolódott össze bennem; ekkora tér, mint ezen a pénteken, még soha nem feszült ki; de talán pont ekkora tér illik a kórház hétköznapi hőseihez, a Ferencvároshoz és Beethovenhez...

Szólj hozzá

A bejegyzés trackback címe:

http://klasszikusok.blog.hu/api/trackback/id/tr787006411

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.