A nyárról őrzök magamban egy emléket. A Széna téren szálltunk fel a gyerekemmel a buszra. Az első ajtónál egy botos idős hölgy szállt le: lesegítettem a lépcsőkön. Amikor a lépcső üres lett, a gyerekemet előre küldtem a busz belsejébe, hogy üljön le, én meg a vezetőnél jegyet akartam venni. A sofőr nyilván látta az iménti jelentet, és intett, hogy menjek tovább, nem kell jegyet vennem. Az idős hölgy lesegítése mellett talán benne volt a gyerek is - nem tudom -, de abban a pár másodpercben nagyon különös tér jött létre négy idegen ember között. Azt hiszem, hogy az én Istenem az ilyen hétköznapi jelenetekben és helyzetekben van jelen, teljesen hétköznapi emberek közé szokott leszállni. Ez az egész azóta sokszor eszembe szokott jutni, és mindig Bach zenéje kapcsolódik hozzá.