Még télen történt, és én azóta őrzöm magamban azt a pár pillanatba sűrített mozdulatsort. A Lövőház utcában történt, ahol minden reggel eljövök: a mozgássérültek intézetéből kilépett egy fiatal lány. Otthonosan jött ki a kertből az utcára: egyik kezében cigaretta, a másik kezében telefon; éppen valakivel beszélt. Alig pár pillanatra láttam csak, előttem fordult ki az utcára, sietett, hamar maga mögött hagyott. Ahogyan kilépett, ahogyan a kezében tartotta a cigarettát és a telefont, abban nyugalom és elégedettség volt: vége az éjszakai műszaknak, mára vége a betegek mozgatásának, az ágytálaknak, az ágynemű cserének, valószínűleg teljes szívvel és odaadással dolgozott, és most jó felhívni valakit, és jó lesz hamarosan hazaérni.

Kundera Hallhatatlanság Halhatatlanság című könyve egy idősebb nő egyetlen mozdulatából születik, ezt írja Kundera: "Lényünk bizonyos hányadával mindnyájan az időn kívül élünk. Talán csak kivételes pillanatokban érzékeljük éveink számát, és az idő nagy részében kortalanok vagyunk. Akárhogy van is, abban a másodpercben, amikor a hölgy visszafordult, elmosolyodott és intett az úszómesternek (aki nem bírta tovább, és kitört belőle a nevetés), nem tudott a koráról. Bájának valamiféle időtlen esszenciája villant föl egy pillanatra e mozdulattól, s ez elkápráztatott."