"Akiket én szeretek, egészen egyszerű emberek. / Fakadnak, áradnak, kiapadnak, / Mások és másai önmagamnak, / Veszítve nyernek, / Sírva boldogok, / Szépek és bolondok."

Márai ezt írja Krúdyról: "...de az élet minden útszéli változatában is zeng és sugárzik körülöttük Krúdy világának légköre, ez a szférikus légkör."

Ez az idézet szokott eszembe jutni minden nap, amikor a Nyugati téren megyek be az irodába, vagy lemegyek az aluljáróba. Itt aztán minden van, és sok minden nagyon útszéli: hajléktalanok mosakszanak a téren a padokon vagy részegen alszanak ugyanott, fesztelenül a virágágyásokba vizelnek fényes nappal, a felüljáró lábainál pedig vastagon áll az emberi ürülék. Az aluljáróban zsebtolvajok figyelik a leendő áldozatokat, kurvák járnak föl-alá, a Váci úti lépcsőknél a nyilvános WC-nél, ahol egy ivó is van, a lépcsőn barátok és párok üldögélnek; a múltkor egy cigány lány oda szólt a barátjának: "Te, szép cigány fiú..." - a hangja rekedt volt, és volt benne valami nagyon közönséges bujaság. Ők itt otthonosan érzik magukat, mert mindenkinek kell valahol üldögélni és beszélgetni.

Ha végig megyek a téren vagy le kell mennem az aluljáróba, mindig szorosan fogom a táskámat, mindig szorosan fogom a zsebemet, a telefonomat, a pénztárcámat, de szeretek ide lejönni, szeretek a téren és az aluljáróban sétálni; mindig egy kicsi ünnep itt lenni, és figyelni.

Sokat gondolkoztam - hónapok óta ezen gondolkozom -, hogy mi ennek az egésznek a zenéje. És ma délután, amikor Bach-vágyam volt, akkor jöttem rá, hogy Bach ide minden délután eljön. Mint egy Chagall képen, egy zongora leereszkedik Richterrel, és erre a pár percre minden megmerevedik és mozdulatlanná válik.

A hajléktalanok tisztán emlékeznek a gyerekkorra, a terített asztalra és a játékaikra, a kurvák emlékeznek a mélyen bennük lévő és eltemetett vágyakra, és a zsebtolvajok is megtisztulnak a bűntől ebben a pár percben.

Igen, Bach Richter képében minden nap itt jár, ha csak percekre, de minden nap eljön...