Amikor először láttam A suttogó című filmet, állandóan az órámat néztem: "...már ennyi ideje megy, és én mégsem unom..." Máskor egy jóval rövidebb film közepén már rég doboltam volna a lábammal és fészkelődtem volna, ez meg két óra és negyven perc, olykor vontatott, sőt, talán unalmas is, bizonyos részletek túl hosszúak, és mégis: egyszerűen nem tudtam levenni a szememet róla, a figyelmem egyszer sem kalandozott el.

Pontosan úgy, mint tegnap a BFZ estjén a közel egyórás Rachmaninov II. szimfónia alatt. (Amikor pár hete először meghallgattam - este volt, és én nagyon fáradt voltam - elaludtam rajta. Aztán tegnap délelőtt - a koncert napján - tettem még egy próbát: munka közben kétszer is végig hallgattam, és akkor már nagyon tetszett.) Minden vontatottsága és hosszúsága ellenére - vagy talán éppen ezért - egyszerűen jó beleülni, kinyújtózni és végül lefeküdni ebben a szimfóniában. Biztosan van ennél mélyebb mondanivalóval bíró darab, mint ahogyan ez A suttogóra is igaz lehet, de kevés olyan van - mind zenemű, mind film -, amelyben ennyire jó elmerülni.

Olyan, mint egy masszázs: az első pár percben meg kell találni a legkényelmesebb testhelyzetet, aztán optimális esetben az ember semmi másra nem figyel, csak élvezi a masszázst vagy jelen esetben hallgatja és élvezi a zenét. Nem kell törődni a témákkal, mint ahogyan teljesen mindegy, hogy a masszőr hogyan tartja az ujjait és a kezét, egyszerűen csak engedni kell, hogy hasson. Persze, azért ez nem teljesen így van, mert néhány fúvós rész alatt azt érzem, hogy éppen most talált meg a masszőr egy fájó és érzékeny pontot - nyögés, mély sóhajtás, aztán vissza az elernyedt állapotba.

Visszanéztem az eddigi Rachmaninov bejegyzéseket: először volt a Rachmaninov és a kurvoid dallam, aztán jött a Rachmaninov, a desszert, most meg itt ez a masszázs. Azt hiszem, hogy nekem Rachmaninov a "legtestibb" szerzőm...

Íme, a teljes II. szimfónia: