"Brahmsnak ezt a legjelentősebb szimfóniáját annak idején az 'elégikus' jelzővel illették. Bár a szimfónia egyes energikus és friss témái ellentmondanak ennek a jelzőnek, a meghatározás lényegében mégis arról tanúskodik, hogy már a kortársak helyesen vették észre: Brahmsnak ez a szimfóniája - mint általában költészetének túlnyomó része - a túlérett polgári társadalom világának melankolikus, őszi hangulatú kifejezése. (...) Hangvételének lemondó, borongós tónusa, férfiasan tartózkodó lírája, a múltba való menekülése: valóságos leleplezése a haláltáncba kezdő, hamis illúziókban tobzódó kornak." (Tóth Dénes: Hangversenykalauz)

***

Múltkor megkérdezte a tékasztorik.blog.hu gazdája, hogy szerintem mi a boldogság? Elmondtam neki, hogy mit gondolok erről. Például az a boldogság, amikor nagyon fáj és szorít mindenhol, és aztán egyszer csak jön egy gondolat - onnan, ahonnan nem is várnánk: az ember egyetlen pillanat alatt megért valamit, és ahogyan ez végigmegy rajta, elernyednek az izmok, kicsorbulnak a szögek a mellkason és a háton, minden egy nagy sóhajtás. Valami ilyesmi.

Annyival még ki kell egészítenem, hogy szerintem a zene önmagában nem ad boldogságot: képeket, fantáziákat ad, amelyeket aztán hosszú időn át használ a lélek. És talán észre sem vesszük, hogy ezek a képek köszönnek vissza az álmokban, amelyek aztán csak napokkal az álom után szabadítanak fel - talán ezekből  a képekből, fantáziákból is táplálkoznak a nem várt gondolatok.

Nekem Schubert IX. szimfóniájával volt ilyen élményem: hosszú ideig csak ezt hallgattam, és az egyik, a zene által életre hívott kép jelent meg egy álomban - úgy kellett visszafejtenem, és csak jóval később értettem meg az egészet.

***

Érdekes, hogy ez az egész pont egy Brahms szimfóniánál merül fel, talán érdemes ezt a szimfóniát így is hallgatni.

***

Az ősz a legbrahmsibb évszak.