Amióta létezik a blog, azóta készülök, hogy megírjam a Bartókhoz fűződő viszonyomat. Sokszor elkezdtem már írni, de eddig mindig kitörtöltem mindent. Aztán pár hete a gyerekemmel megnéztük a Csipkerózsikát - Ő nagyon félt közben a gonosz tündértől, de azért csak végignézte.
Én is így vagyok Bartókkal: kicsit - talán nem is kicsit - félek Tőle, de azért hallgatom. Fontos megjegyezni: Bartók nem gonosz, de nekem akkor is félelmetes. Félelmetes és szigorú.
A héten ezt elmondtam valakinek; nem tiltakozott, csak annyit tett hozzá, hogy szerinte Bartók kalandos - azt hiszem, hogy ebben igaza van.
Most úgy látom - köszönhetően a fenti gondolatnak is -, hogy Bartók egy életen át tartó kaland, és ennek a kalandnak az egyik legizgalmasabb pillanata, amikor az ember már nem fél többet Tőle.
Íme, a teljes II. zongoraverseny, ennek a második tétele egészen lidérces:
