"Kétféle hangot leshetünk meg minden Schubert-muzsikában. Egyik hang sok-sok boldogtalanságról beszél, egy otthontalan lélekről, helyesebben olyan lélekről, akinek van otthona, de el kell hagynia azt a bolyongató földi életben, hogy már csak az álmodozás világában találjon rá újra. A másik hang magának a boldogító álmodozásnak hangja: elringatja, elandalítja a sajgó szív fájdalmát valami csodálatosan édes, melengető lágy, önfeledt dallamosság varázsával.
Boldog boldogtalanság ez a Schubert-muzsika. Mert a költő, ha nem is találja otthonát az emberek között, ezzel a dallamossággal az ajkán legalább bensőségesen, bizalmasan fordulhat embertársaihoz. Elpanaszolhatja nekik magányát, árvaságát, megállíthat akár minden ismeretlen járókelőt, hogy egy-egy dalt elénekeljen arról, ami a szívét nyomja; mert ez a dallamos bánat magányában is nyílt szívből jön és nyílt szívekre is talál."
(Az idézet forrása: Tóth Aladár válogatott zenekritikái 1934-1939. A boldogan daloló boldogtalanság; Basilides Mária Schubert-estje, 1939. január 8.)