Mindennapi klasszikusok

Mindennapi klasszikusok

Márai Nápolyról

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2010. október 10. - _romanista

Az előző bejegyzés írásakor és az anyagok gyűjtésekor tűnt fel, hogy Bartók és Márai életében mennyi a közös vonás. Erről szerettem volna, erről szeretnék bejegyzést írni, ehhez kerestem anyagokat, amikor megtaláltam az alábbi cikket, ebből szeretnék csupán egyetlen kérdést és a rá adott választ idézni - Remeték Nyugaton, Nápolyi beszélgetés Márai Sándorral:

"– És Nápoly?
– A világ egyik legkellemesebb helye. Hogy csak egy furcsaságot említsek, ez az egyetlen városa a világnak, ahol a postán alkudni lehet – mondja mosolyogva. – Bementem az egyik postahivatalba, és valami újságot akartam elküldeni a tengerentúlra, ajánlva, repülővel. A tisztviselő nézegette egy darabig a díjszabástarifát, aztán láthatóan mondott egy hasszámot. Kijelentettem erre, hogy sokallom. 'Mit akar fizetni?'' , hajolt hozzám. Mondtam egy kisebb árat, amiben megállapodtunk. El is ment a lap."
 

Erről két dolog jutott eszmbe. Az egyik: Márai San Gennaro vére című regényének előszava, ajánlása:

"Pasqualinónak, mert hatéves volt, és minden reggel elvitte a szemetet

 A félkarú halásznak, mert lecsendesítette a tengert

Santo Stratónak, mert vigyázott a házra és a betegekre

A virágoknak

Az állatoknak

A tengernek

A Posillipo szegény embereinek

Itáliának"

És aztán eszembe jutott egy filmrészlet a Coralli kapitány mandolinjából, amikor a náci tiszt "Heil Hitler!" köszönésére Corelli kapitány így válaszol: "Heil Puccini!"

(A Bartók - Márai bejegyzés meg készül, természetesen)

5 komment
márai sándor

Ajánlott bejegyzések:

A bejegyzés trackback címe:

https://klasszikusok.blog.hu/api/trackback/id/tr492361460

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

G.I.J. 2010.10.25. 19:04:47

Kedves Szerző!
Nagyon szimpatikus ez a kezdeményezés, gondoltam, segítek...:-))
Úgy tudom még nem jelent meg magyarul Yehudi Menuhin önéletrajzi írása. Viszont a sok-sok érdeksség mellett Bartókról is első kézből tájékoztat. Bemásolom (ha belefér a keretekbe) az idevágó részletet:

"Éppen ezekben a hivatásbeli gondokkal, privát problémákkal és túlhajszoltsággal terhes időkben egy igazi, hosszantartó ajándékot kaptam a sorstól: a Bartók Bélával való találkozást. Először csak a zenéjével ismerkedtem meg, aztán személyesen vele is.
És a sors Doráti Antal személyében volt segítségemre. Bartók egyike volt azon menekülőknek, akiket az özönvíz Amerika partjaira vetett akkoriban. Kis lakásban élt New York City-ben, betegen, szegényen és Magyarországon kívül nem sokan ismerték, de ezek között volt természetesen Doráti. 1942-ben ő is New Yorkban volt, mielőtt kötelességei Dallas-ba szólították volna. Összebarátkoztunk. Dorátinak, ennek a hallatlanul tehetséges muzsikusnak az volt a behozhatatlan előnye, hogy Budapesten végezte tanulmányait, ahol Bartók, Kodály és Weiner Leó képviseltek olyan magas mércét, ami talán a világon is egyedülálló. A hivatásos muzsikusok a nyílt elismerés klímájában nevelkedtek, de százával alakultak amatőr vonósnégyesek is. Hogy csak egy példát említsek: Doráti édesanyja az összes Beethoven kvartett minden szólamát fejből énekelte. Amikor a nácik őt és a többi zsidót összeterelték, úgy őrizte meg a józan eszét, hogy a fejében állandóan ismételgette ezt a repertoárt. Doráti édesanyjának és szülővárosának valódi gyermeke. Túl sokoldalú ahhoz, hogy csak karmesternek, zeneszerzőnek vagy muzsikusnak nevezzük, emberként is túlontúl sokoldalú, hogy csak zenész legyen: tehetségesen rajzol is. Ahogy sok más nagy karmester, például Ansermet vagy Monteux, fiatal korában sok balettet vezényelt és a táncosok körében félelmet keltettek temperamentumos dühkitörései. Szerencsére én már nem éltem meg nála ilyesmit, csupán gyermeki frissességet és érzékenységet; ha minden simán ment, olyankor gyermeki örömmel lelkendezett, ha valami nem sikerült, akkor meg gyermek módra duzzogott.
Egy napon Doráti néhány barátját és engem kamarazene estre hívta meg, ami aztán olyan sokáig tartott, hogy a felháborodott szomszédok már méltatlankodtak. De még előtte Bartókról mesélt és bíztatott, hogy ismerkedjek meg a zenéjével, néhány darabjából részleteket is játszott nekem a zongorán. Mint minden kinyilatkoztatás, ez is tisztának, egyszerűnek és régóta ismertnek tűnt. Bartók zenéje Keletről származott, már ezért is nagy hatással volt rám, de a folklórt a saját zenei formátumára alakította, olyasmivé, ami mindenkihez szól, a mi időnk zenéje és kultúránk része, mint minden más. Számára a népzene általános érvényű volt; nemes dimenziókat adott az emberi érzéseknek. Zenéje minden földi-ősi ereje ellenére valami kifinomodott, fémes, kompromisszum nélküli fegyelemmel rendelkezik, ami minden tobzódást kizár. Bartók, a huszadik század komponistája, kiállja az összehasonlítást a múlt óriásaival.
Doráti noszogatásának engedve, megismerkedtem Bartók zenéjével, legjobban a második hegedűverseny tetszett és az első zongorára és hegedűre írt szonáta (Bartók eredeti hangszere, mint a magyaroknak általában, a zongora volt, de jól értett a hegedűhöz is). Mindkét művet felvettem a repertoáromra 1943-ban és Minneapolis-ban el is játszottam Mitropoulos vezényletével – aki nem csak a koncerten, de a próbákon is kotta nélkül vezényelt, ez hihetetlen teljesítmény, amit minden héten más-más program mellett megismételt. Néhány nap múlva Baller-rel a Carnegie Hall-ban játszottam. A két koncert között, 1943 novemberében ismerkedtem meg Bartókkal személyesen. A szonáta első előadása előtt szerettem volna a véleményét hallani, ezért levélben kértem, hogy hallgasson meg engem. Kedves idős barátnőm, Perera 'Kitty néni', aki szintén hegedűsként kezdte és Toscanini barátnője volt, csupa melegséggel, életörömmel teli aranyos ember, ő mindig is örömmel segített mindenben, meghívott bennünket; Bartókot, Baller-t és engem a Park Avenue-n lévő lakására. Amikor Baller-rel ezen a téli késő délutánon megérkeztünk, Bartók már ott volt. Szorosan a zongorához tolt karosszékben ült, előtte a kotta, kezében ceruza: tapasztalatom szerint tipikus magyar magatartás. Bartók, ahogy Kodály is, kegyetlenül szigorú volt a tanítványaival szemben. Udvariasság nem létezett. Baller odament a zongorához, én egy alacsonyabb asztalt kerestem magamnak, kipakoltam a hegedűt és hangolni kezdtem. Belefogtunk a játékba. Az első tétel után Bartók felállt – merev koncentrációjának első csökkenése – és ezt mondta: – Úgy gondolom, egy szerzőt így csak jóval a halála után szabad játszani. – Amennyiben valóban szerény lennék, ezt a dicséretet meg se említeném, de olyan felejthetetlen öröm volt számomra, hogy egy szerzőt darabja eljátszása révén meg tudtam nyerni magamnak, és hogy ő, az élő, akinek köszönettel tartozunk, úgy érezhette, hogy megértik. Ezzel megtört a jég. Nem pazaroltunk felesleges szavakat és mégis megértettük egymást. Baller-rel eljátszottuk a többi tételt is.
Bartók tudott arról, hogy nem sokkal azelőtt eljátszottam a nagy hegedűversenyét is, és azt szerette volna tudni, hogy vajon megértettem-e. Különösen az első tétel egyik frázisáról érdekelte a véleményem. – Az bizony elég kromatikus –, mondtam. – Igen, kromatikus – , mondta és az általa elképzelt irányba kényszeritett: – Észrevette, hogy többször ismétlődik? – (Kis változtatásokkal körülbelül harminckét alkalommal kerül elő.) Ezzel Schönbergre akartam utalni, aki mind a tizenkét hangot felhasználva mégis tonális marad. – Ez jellemző volt Bartókra. Egy tizenkét fokú elem minden megismételt szekvencia révén egy egész operára való anyagot teremthet. Akkora könnyedséggel áradtak Bartók dúsan szárnyaló fantáziájából ezek, amire más tizenkét fokú mester még számolókészülékkel se lenne képes. Olyan tékozló bőséggel rendelkezett, hogy amit egyszer használt, utána már el is dobta.
A gyémánt-élességű és világos, minden fölösleget mellőzve a legszükségesebbekre korlátozódott, szokatlanul feszes, precíz beszéden kívül, az utolsó két évében, amikor ismerhettem őt, Bartókon a belső tüzet nem lehetett észrevenni. Fegyelmezett külsején nem engedte láttatni bensője barbár nagyságát, misztikus vízióit. Talán ha fiatalabb éveiben ismerhettem volna, amikor lelkes hegymászó volt, talán nem éreztem volna akkora tiszteletet vele szemben, akkor talán ő se kerülte volna ennyire a beszélgetés minden formáját, persze kétlem, hogy valaha is különösen bőbeszédű lehetett. A teremtő ember esetében a teremtés mögé lép az élet, másodrangú lesz. Bartók zsenije felemésztette Bartókot az embert, magányosan és kitaszítottan hagyva magára. A szavakra már alig volt szükség, sőt az életre se nagyon, összehasonlítva ennek az életnek az apályával és a zenére vonatkozó meggyőződéseivel.
A száműzetés Bartókot hazátlanná, kitaszítottá tette, akinek semmi másra nem volt szüksége, mint egy ágyra, egy asztalra, amin írhat és – ami talán luxusnak tűnhet – abszolút nyugalomra, amiben a koncentrációja meghozza gyümölcsét. Amikor ezek a kívánságok teljesültek, áradt lelkének gazdagsága. Ehhez láthatóan nem volt szüksége a kritikusok helyeslésére, de a közönség támogatására sem.
Viszont amire szüksége lett volna, de New York rengetegében hiányolnia kellett, az a természettel való kapcsolat volt. Néha megállt a benzingőzben, beleszagolt a levegőbe és felkiáltott: – Valahol egy ló szagát érzem. – Érzékszervei hihetetlenül élesek voltak. Orrát követve valóban egy kis istállóhoz érkezett, ahol a Central Park lovasai bérelhettek állatokat, és teletöltötte tüdejét a nosztalgikus illattal. Minden állattal bizalmas kapcsolatban volt, és olyan szimpátiával viseltetett irányukban, mint a természetben élő emberek. Az ilyen természetes közösség iránti szimpátiája jelzi számomra a barátságtalan New Yorkban a halállal versenyezve írt utolsó műveinek egyre markánsabb egyszerűségét. Az utcák embertelennek tűnhettek számára, fülét becsukta a közlekedés dübörgése elől és teljes érdeklődéssel a jazz ritmusa és dallamai felé fordult, ami amerikai-afrikai-európai elemeket ötvözött, és amiket zenekarra írt koncertjében fel is dolgozott.
Tudtam, hogy anyagilag rosszul áll, és túl büszke ahhoz, hogy alamizsnát fogadjon el – és hogy ő a legnagyobb kortárs zeneszerző. Nem haboztam soká, megismerkedésünk délutánján megkértem, hogy írjon nekem valamit. Rábeszéltem: nem kell, hogy valami nagy dolog legyen, egy harmadik hegedűverseny vagy hasonló, csupán egy kisebb szólóhegedűre írt darab kellene. Nem sejtettem, hogy minden idők egyik mesterművét fogja megírni nekem. És mégis, amikor 1944 márciusában elém került, nagyon megijedtem: bevallhatom, szinte lejátszhatatlannak tűnt.
Az első benyomás csal: a szóló-szonáta remekül játszható, csodásan illik a hegedűhöz, egyike az általam ismert legdrámaibb és legkielégítőbb daraboknak, és Bach óta a leglényegesebb mű, amit hegedűre írtak, szélsőséges kontrasztokkal teli darab. Az első tétel, tempo di ciaccona idézi Bach szólóhegedűre írt nagy darabjait, az utolsó tétel, a d-moll partita a magyar jellegzetességeket, szabadon, de fegyelmezetten fejezi ki. Utána egy vad fúga követezik, talán a repertoárom legagresszívabb és legbrutálisabb darabja, ezt követi egy kifejezetten derűs dallamú gyors, csak nehezen felfogható táncos ritmusú presto. Elégedettségem forrása, hogy az én kérésemre jött létre ez a nagyszerű zene, és hogy még halála előtt eljátszhattam Bartóknak, és ez életem egyik fontos eseménye lett.
Az eredeti kottában az utolsó tétel tizenhatod menetének ismétlésekor negyed-hang közöket kell játszani – olyan hangközöket, melyek a temperált kromatikus skála félhangjai között vannak, és Bach óta az európai zenéből száműzték őket, noha az orientális zenében és orientális vagy cigány beütéssel játszott improvizációk esetén alkalmazzák őket, például Enesco, Bartók. Bartók rám bízta, hogy félhangonként vagy negyedhangonként játszom ezeket a részeket. Mivel csupán hetek álltak rendelkezésemre a szonáta betanulására, féltem, hogy a negyedhangok intonálása a gyors tempóban félresikerülhet, ezért inkább az első lehetőséget választottam. Még ma sem jöttem vele tisztába, hogy a negyed hangközök elég érthetőek-e a zene számára, sajnálom viszont, hogy a nyomtatott kiadásokban nem vették fel a negyed hang-közös verziót. Minden hegedűsnek joga van választani a két lehetőség között. A következő kiadásban mindkét verziót megjelentetem.
Bartók a partitúrát a Northcarolina-i Asheville-ből küldte, ahová orvosai tanácsára leukémiáját gyógyítandó utazott. Elfogadta az 1944 nyarára a házunkba szóló meghívásomat, és érdekelte a Seatle-i Washington-University-re vonatkozó ajánlatom, hogy ott az észak-keleti indiánok zenéjével foglalkozó kutatásait folytassa. Sajnos, már nem tudott olyan messzire utazni. Az emésztő betegség elrabolta a zenei kutatástól és tőlem mindazt, amit ezzel az egészen különleges népzenével művelhetett volna. Ezt írta nekem:
"A kettős-fogások 'játszhatósága' sok fejtörést okozott nekem. Az utolsó oldalon különböző lehetőségeket sorolok fel. Mindenesetre szükségem lenne a tanácsára. Két kópiát küldök önnek. Legyen olyan kedves és az egyikbe írja bele a vonóvezetés változásait, az ehhez szükséges ujjrenddel együtt és a többi javaslattal együtt küldje vissza nekem. Kérem, jegyezze fel, ha valami nem játszható. Megpróbálok változtatni rajta."
Nem sok javaslatom volt, mert ugyan nehéznek találtam amit leírt, de játszhatónak. A néhány technikai javaslatomat egy másik levélben köszönte meg. 1944 novemberében újból találkoztunk, közvetlenül azelőtt, hogy a szonátát először játszottam pódiumon, hogy megbeszéljünk néhány problémát. A javaslataimra röviden válaszolt, csendes hangon, de megingathatatlanul. Amikor arra kértem, hogy az egyik frázist helyezze át másik húrra, hipnotizáló szemeivel néhány másodpercig rám nézett, és ezt mondta: – Nem. – Újra a közönség tapsa vette körül a Canegie Hall pódiumán. És újra nem voltak hajlandók a kritikusok elismerni a zsenialitását. Újra élvezte, "mintha egy másik világhoz" tartozna. Barátnőjének, Wilhelmine Creel-nek ezt írta: "Csodálatos előadás volt. A szonáta négy tételes és körülbelül húsz percig tart. Attól tartottam, hogy túlságosan hosszú. Képzelje csak el: húsz percen keresztül csak egy szál szólóhegedűt hallgatni! De egészen rendben volt, legalábbis számomra."
Neki jobban tetszett az előadás, mint nekem. Talán megérezte a jó szándékomat és elképzelte, hogy húsz évvel később tényleg jól adom majd elő a szóló-szonátát.
Bartók 1945 szeptember 26-án halt meg."
Válasz erre 

_romanista 2010.10.25. 20:52:36

@G.I.J.: Kedves G.I.J.! nagy köszönet a hozzászólásért! ez nem az Ember zenéje című könyvből való?
Válasz erre 

G.I.J. 2010.10.25. 22:49:30

Bocs, nem írtam oda, hogy a "Végtelen utazás" című könyvből való a részlet.
Válasz erre 

foeniculum 2010.10.27. 20:49:00

@G.I.J.:
Köszi, nagyon jó volt olvasni :)
Válasz erre 

G.I.J. 2010.10.27. 21:35:31

@foeniculum:
Csak az a gond, hogy végre ki kellene adatni az egész könyvet! Nem mondom, keményeket ír Menuhin, de mégiscsak egy rendkívüli ember volt. Nem csak hegedűsként!
Válasz erre 
süti beállítások módosítása