Jelen sorok írója 2002 és 2006 között heti rendszerességgel találkozott Antal Imrével a Damjanich utcában  - egészen pontosan a bulvár sajtóban is sokszor emlegetett Piroska vendéglőben: Ő a 40-es, én a 44-es számú házban laktam. Beszélgetéseink - amelyek sokkal inkább 10-15 perces csendes üldögélések voltak -, sajátos és szinte minden alkalommal ismétlődő forgatókönyv szerint zajlottak: a "Szervusz, Imre, megengeded?" kérdésre mindig jókedvű "Halihóóó, parancsolj" volt a válasz.

Rögtön ezután - már az asztanál ülve - megegyeztünk, hogy meghívom egy Unicumra, természetesen csak kicsire - nem volt alkalom, hogy ne nyomatékosította volna, hogy a kis Unicum az az Imicum..." Mondj jóóókat" - folytatatta a beszélgetést jellegzetes hanghordozásával és gesztusaival, és én ilyenkor sokszor a Bartók rádióban aznap reggel vagy az elmúlt napokban hallott művet említettem neki válaszként. És bár a rövidtávú memóriája ki-kihagyott, nem volt olyan mű, amelyet ne kezdett volna el azonnal dúdolni: "Paparíraram..." - és a dúdolásban sosem ütött mellé...

Három zenei emlék szokott eszembe jutni vele kapcsolatban. Az egyik: többször elmondta, hogy Brahmsnak egészen kicsi, tömzsi, "virsliszerű" ujjai voltak, és mégis nagyon tudott zongorázni. A másik - és ezt egy korábbi posztban már leírtam: "Ha valami vidám és nagyon boldog zenét hall az ember, és első hallásra nem tudja sehová sorolni, akkor biztos lehet benne, hogy Mendelsohn zenéje az..." (Az idézet nem teljesen pontos, de a mondanivaló egészen biztosan ez volt) És végül a harmadik: egyszer talán kicsit félve kérdeztem meg Tőle: "Te, Imre, a Mozart-zongoraversenyek nem mind ugyanolyanok?" Erre ő csak nevetett, és azt mondta: "Csak látszólag. És minden vidámságuk ellenére hatalmas feszültség és indulat van bennük..."

Azóta ez sokszor eszembe jutott, és vártam, hogy megértsem Mozart zongoraversenyeit, vagy legalább meghalljam bennük azt a markáns különbséget, amely például a Beethoven zongoraversenyekből azonnal kihallatszik.

Nem tudom, hogy teljes megértésről lehet-e egyáltalán beszélni majd valamikor, valami megértés- vagy megvilágosodásféle azonban az utóbbi időben mintha megtörténne: a blog írása óta nagyon sokat olvastam Mozart életéről és zongoraversenyeiről, és nagyon sokszor néztem végig teljes műveket a Youtube-on - jó néhányat többször is. Az olvasmányélmények, a zene és a képi hatás - sokszor a karmester vagy a zongorista mozdulatai, gesztusai, mimikája (igen, például a sokat említett Gulda) - aztán nagyon sokat segítettek a megértésben: a korábban egybefüggő masszát, ahol kell, szétválasztották, ahol kell, még jobban összegyúrták.

Ezt a zenei élményt - kicsi túlzással a zene adta katarzist - szeretném most e posztban továbbadni, mégpedig Mozart két, merőben más hangulatú zongoraversenyének megosztásával.

Az első az 1777-ben írott No. 9. Esz-dúr zongoraverseny (K 271), amelyet - és ide egy CD borítóból vett idézet kívánkozik: "(...) a zenetörténet-írás a 21 éves zeneszerző addigi alkotásainak csúcspontjaként értékel." (Szitha Tünde) Egy személyes élmény is indokolja ennek a műnek a választását: életemben ez volt az első Mozart zongoraverseny, még bakelit lemezen hallgattam gimnazista koromban.

A mű első tétele, Allegro:

A mű második tétele, Andantino:

És végül a harmadik tétel, Rondo. Presto:

A fiatalkori zongoraverseny után következzen az 1786-ban komponált és az előző bejegyzésben már említett c-moll versenymű, amely szintén teljes egészében megosztásra kerül, és amelyhez a Zeneműkiadó Tóth Aladár Válogatott zenekritikái 1934 - 1939 című könyvéből szeretnék idézni. Az írás címe: A  női kamarazenekar hangversenye Bartók közreműködésével (1938. február 13.) (Ezen a koncerten a c-moll zongoraversenyt Bartók játszotta a maga komponálta kadenciákkal)

"(...) Aztán a c-moll zongoraverseny. Már a 'beérkezett' Mozart írja, aki már túl van nagy bécsi sikerein, már pozíciót teremtett magának a nagyvilágban. És íme: ebből a látszólag kerékvágásba jutott életből egyszerre sötét, tragikus árnyak tolulnak fel, felszakadnak régi sebek és megjelennek egy kérlelhetetlen végzet nyomasztó sejtelmei. A boldogság már csak az Adagio földöntúli harmóniájában énekelheti megváltó dallamát és a tragikus küzdelem mélyén ott lappang valami vigasztalan melankólia, a rezignáció hangja. Milyen más Mozart ez! Mennyire tisztán látja már ez a zseni, hogy amit a földi boldogságból meghódított, az nem maradhat az övé, hogy a valóság kisiklik kezei közül, mennyire ráeszmélt már ebben a grandiózus zongoraversenyben letipró sorsának egész fájdalmas pátoszára!"

A fenti idézetre rímelő ismertetők közé szeretném beszúrni az egyes tételeket, az idézetek forrása: Pándi Marianne Hangversenykalauz című könyve.

"A mű keletkezésének ideje 1786 márciusa; a Köchel jegyzékben nyomban utána a Figaro lakodalma című opera következik. Mégsem mondható el, hogy a színpadi mű pezsgő mozgalmassága, ötletgazdagsága nyomot hagyott volna ezen a szenvedélyes, sötét tónusú alkotáson, amely a zongoraversenyek között csak a másik moll-darabhoz, a d-moll koncerthez hasonlítható. A megnyitó tételt elejétől végig ez a békétlen indulat, ez a szubjektív hang jellemzi.

Az első tétel első része, Allegro:

Az első tétel második része, Allegro:

Eltér a megszokottól a lassú tétel Larghetto jelzése is, bár ennek Esz-dúr dallamossága kiegyensúlyozott hangulatot, megbékélést ígér. Ezúttal ennek a tételnek adott rondóformát a zeneszerző, a rondótémát a zongora egymaga intonálja. „Beszélgetőpartnerei” ezúttal a fuvolák, oboák, klarinétok és fagottok, amelyeket olykor a kürtök lágy tónusa is kiegészít és amelyek különféle összetételben 'felelgetnek' a zongorának.

A második tétel, Larghetto:

A zárótétel variációsorozat, bár mozgalmas, de nem vidám zene, legfeljebb a rövid C-dúr változat időtartamára derül fel egy kevéssé vészterhes komorsága."

A harmadik tétel része, Allegretto: